Dacre Stoker – J.D. Barker: Dracul

Amennyiben nem figyeltük a külföldről érkező aktuális irodalmi érdekességeket, híreket, az idén a boltokba kerülő Dracul – ami a klasszikus vámpírtörténethez, a Drakulához írt hivatalos előzménykötet – érkezése egészen váratlanul érhetett minket. A könyvet ráadásul Bram Stoker, az eredeti történet kitalálójának egyik leszármazottja követte el, akit onnan ismerhetnek maximum a vérszívókért, különösen Drakuláért rajongók, hogy felmenője művének hírnevét kihasználva különféle „vámpírkonferenciákon” tart kiselőadásokat. A hozzá társszerzőként csatlakozó neves thrillerszerző, J.D. Barker már egy kis bizakodásra adhat okot, de ez önmagában még édeskevés ahhoz, hogy ne éljünk a gyanúval, miszerint csak egy újabb, teljesen felesleges rókabőrrel akart a rokon a rajongók zsebéből kicsikarni egy kis pénzt a következő turnéjára.

Merthogy bevallom, sokáig azon gondolkoztam, hogy ezt a könyvet egyszerűen lehagyom az olvasási listámról, ami amúgy sem csökken soha elfogadható méretűre. A Drakula remek könyv, amit kétszer-háromszor is olvastam, nem akartam elrontani valami – előre bocsánatot kérek az óriási rajongótábortól – Alkonyat-szintű folytatással vagy előzményregénnyel. Az utóbbi évtizedek futószalagról érkező gyengébbnél-gyengébb vámpírregényei véleményem szerint teljesen tönkretették ennek a rettentő szörnyetegnek a nimbuszát, hiszen egy kezemen meg tudom számolni azokat a vámpíros regényeket, amiket ténylegesen meg is érte elolvasnom, pedig a paranormális románcokat még tudatosan kerültem is, hiszen azoknak esélye sem volt arra, hogy egy kicsit is tetszettek volna. Gyakorlatilag már ott tart az előítélet-szintem, hogy ha csak meglátom, hogy egy könyvben vagy filmben vámpír is szerepel, már el is veszítem a lelkesedésemet és lépek is a következő címre. Még egyszer mondom, nem azért, mert a vámpírokkal valami bajom lenne, hanem mert látni sem bírom, hová züllesztették alakjukat mára. Lehet, hogy negatív véleményem sarkos és egyedül állok vele – bár csodálkoznék –, de ezt el kellett mondanom, hogy egyértelmű legyen, miféle mélységekből kellett a regénynek felkapaszkodnia, ha már egyszer úgy döntöttem, hogy egy időre, tisztán a Drakula iránti tiszteletből legyűröm negatív prekoncepcióimat, és hosszú idő után újra vámpíros könyvet veszek a kezembe.

A regény felütése, ami keletkezésének okára is magyarázattal szolgál a szerzőpáros reményei szerint, hogy a Drakula nem egy korai horror történet volt, hanem egy tényregény, mivel a benne történt események szóról szóra igazak, minden megtörtént, még ha ez az olvasóknak első hallásra nevetségesnek tűnik. Ennek bizonyítására több bizonyítékot is felsorakoztatnak, többek között azt is, hogy eredetileg a Drakula több mint 100 oldallal hosszabb volt, amit aztán a kiadó kérésére vágtak rövidebbre, helyesebben az első részét töröltették. A feledésre ítélt szövegrész azonban fennmaradt, köszönhetően a nem angolszász (nevesen az izlandi) csonkítatlan kiadásnak, az eredeti kéziratnak és jegyzeteknek. Ezen kívül az utószóból az is kiderül, hogy a regény a Stoker család történetéből vett igaz részleteket tartalmaz – gyeremkkori betegeskedés, megmagyarázhatatlan gyógyulás, barátság Vámbéry Árminnal, satöbbi –, amik a Drakulából természetesen nem derülhettek ki, de a Dracul cselekményének vezérfonalát adják.

Hogy az események mennyire táplálkoznak a valóságból, illetve milyen szinten áldokumentalista csak a benne lévő misztikus körítés – aka: Blair Witch Project –, azt döntse el mindenki a saját vérmérséklete szerint. Az biztos, hogy a regény ilyen formájában alkalmas azon személyek komoly megszédítésére, akik eleve hinni akarnak egy fátyolon túli világ létezésében. Nagyon jól sikerült ugyanis a két valóság összemosása. A felkavaró előzmények ismeretében ráadásul a klasszikus Drakula történet is kissé más, sokkal sötétebb „megvilágításba” kerül. (Kedvet is kaptam egy gyors újraolvasáshoz, csak nem találtam meg a Drakulámat...)

Azt hiszem látható, hogy gyakorlatilag nem adtam arra egy szemernyi esélyt sem, hogy a Dracul legalább megközelítheti esetleg a Drakula minőségét, aztán jól meglepődtem, mikor ez mégis simán sikerült neki. Megtartotta az eredeti levélregény formáját, csak itt a Stoker-család tagjainak naplóbejegyzéseit olvashatjuk, illetve bizonyos időközönként egy külső szemlélő szemével figyelhetjük felvillanásszerűen a – naplójegyzetekhez képest – jövőben lévő szerző harcát a rá támadó erőkkel szemben. A lassan induló történet a gyermekkortól kezdődően lépésről-lépésre bontakozik ki és egyúttal sötétül is el. Nem egy száguldó a tempója, hanem komótos, esélyt ad arra, hogy belesüppedjünk mi is a történetbe, átérezzük azt a rémületet amit a családtagok átéltek, mikor hirtelen a természetfölötti erők figyelme rájuk fókuszált.

A kötet komor hangulata, a XIX. századi iparvárosi miliő nagyon átjön benne. Pont annyira rémisztő és véres, amennyire kell, de nem esik át a ló túloldalára, nem érzi szükségét annak, hogy a vámpír pontosan kiszámítható időközönként lecsapjon egy szerencsétlen áldozatára, nem olcsó vásári fogásokkal emeli a feszültséget, hanem szépen építkezik. Külön pozitívum, hogy még a romantikus szál sem fárasztó töltelék benne, hanem végre van létjogosultsága is, így nem kell miatta siránkoznom...

Írhatnék még a méltatásokat a könyvről, vagy beszélhetnék a történetről is kicsit, de nem akarom semmiképpen csökkenteni a felfedezés örömét, így gyorsan csak összegzek néhány szóban: olvasásra melegen ajánlott! A végére pedig nem maradhat más, csak egy őszinte szánom-bánom a kishitűségem miatt, de azt kell mondanom, hogy ez évtől Drakula gróf története: duológia.