Főkép

„Akár irodalomról, akár szobrászatról, zeneszerzésről, táncról beszéljünk, a művészi mondanivaló közléséhez a megfelelő kifejezőeszközök fölényes ismerete és alkalmazásuk képessége kell. Ha a mondanivaló igényli: mesterfokú képessége. Amihez tehetség, tanulás, gyakorlás egyaránt szükséges” – válaszolta 2011-ben Göncz Árpád azt firtató kérdésünkre, hogy vajon mi szükséges a jó fordításhoz. Nem egyszerű mesterség tehát; örömmel láttuk, hogy a Göncz Árpád Alapítvány – névadója műfordítói életműve előtt tisztelegve – egy olyan pályázatot hirdetett, amelynek keretében ösztönözni szeretné a fiatal fordítókat tehetségük kibontakozásában.

 

A pályázatnak azóta megszületett az eredménye, az ekultura.hu online hasábjain pedig bemutatunk egy-egy szemelvényt a díjazott fordításokból.

 

 

Mark Twain: Tramp abroad / Hosszú út az éjszakában, négykézláb
Oroszlán Judit fordítása angol eredetiből


… már épp álomba szenderültem, amikor egy óra elkezdte ütni az időt; számoltam, amíg végzett és kezdtem ismét elszunnyadni, amikor egy másik kezdett rá: számoltam, majd a Rathaus órájának két nagy angyala zendített rá finom, dallamos muzsikájára a hosszú trombitákkal. Sosem hallottam ehhez foghatóan csodás, furcsa és rejtélyes hangot, de amikor a negyedórákat is fújták, kezdtem úgy érezni, hogy túlzásba viszik a dolgot. Valahányszor egy pillanatra elaludtam, egy újabb hang riasztott fel. Minden alkalommal hiányzott rólam az ágytakaró, és le kellett hajolnom érte a földre, hogy felvegyem.
Végül teljesen kiment az álom a szememből. Felismertem a tényt, hogy reménytelenül és visszavonhatatlanul ébren vagyok. Teljesen éber, lázasan izgatott és szomjas. Miközben ott feküdtem és forgolódtam, ameddig csak el tudtam viselni, arra jutottam, hogy jó ötlet volna felöltözni, kimenni a nagy térre, felfrissülni a szökőkútban, dohányozni és elmélkedni, míg az éjszaka maradéka is eltelik.
Úgy véltem, fel tudok öltözni a sötétben anélkül, hogy felébreszteném Harrist. Óvatosan felkeltem, és sorjában mindent magamra vettem, végül csak egy zokni hiányzott. Úgy tűnt, nem lelem nyomát annak a zokninak, akárhogy is próbálom. De feltétlenül szükségem volt rá, úgyhogy négykézlábra ereszkedtem, egyik papuccsal a lábamon, a másikkal a kezemben, és óvatosan elkezdtem körbetapogatózni, a kezemmel a padlón söpörve, de hiába. Növeltem a kört, tovább tapogatóztam és söpörtem. Hogy recsegett a padló a térdem minden nyomására! És valahányszor beleakadtam a kezemmel egy tárgyba, az harmincötször vagy harminchatszor akkora zajjal járt, mint napközben tette volna. Ilyenkor mindig megálltam, és visszatartottam a lélegzetem, míg megbizonyosodtam róla, hogy Harris nem ébredt fel – akkor tovább lopóztam. Csak másztam és másztam, de nem találtam a zoknit: úgy tűnt, nem találok semmi mást, csak bútorokat. Nem rémlett, hogy különösebben sok bútor lett volna a szobában, amikor lefeküdtem, de most csak úgy hemzsegett tőlük a hely, különösen székből volt sok, székek mindenütt. Talán időközben beköltözött néhány család? Valahogy egy pillanatra sem láttam sosem azokat a székeket, hanem mindig telibe találtam őket a fejemmel. Kezdett felmenni bennem a pumpa, egyenletesen és biztosan, és ahogy tovább tapogatóztam, már rosszmájú megjegyzéseket is tettem a bajszom alatt.
Végül kirobbant belőlem a méreg és úgy döntöttem, zokni nélkül távozom. Felemelkedtem tehát, és egyenesen az ajtó felé indultam – gondoltam én –, amikor hirtelen szembetaláltam magam homályos szellemképmásommal az épen maradt tükörben. A frász kitört tőle egy pillanatra; és ráébresztett arra is, hogy eltévedtem; fogalmam sincs, hol vagyok. Amikor erre rájöttem, olyan mérges lettem, hogy le kellett ülnöm a földre, és megkapaszkodni valamiben, hogy véleménynyilvánításom le ne repítse a ház tetejét. Ha csak egy tükör lett volna, talán segít tájékozódni, de kettő volt, és a kettő ugyanolyan rossz, mint az ezer; ráadásul a szoba szemben lévő falain lógtak. Láttam az ablakok halvány körvonalait, de elforgott helyzetemben pontosan ott voltak, ahol nem kellett volna lenniük, így csak összezavartak, ahelyett hogy segítettek volna.

OROSZLÁN JUDIT Budapesten él. Amióta dolgozik, fordít, szerkeszt, javít. Volt külpolitikai hírszerkesztő, szinkrondramaturg, jelenleg egy könyves közösségi oldal egyik szerkesztője, magazinjának korrektora, és egy kereskedelmi cég fordítója, korrektora.



Margaret Atwood: Lives of The Poets / A költők élete
Pethő Réka fordítása angol eredetiből


Vacsoraidő volt és ő éhes volt, de már nem tudott megfizetni még egy étkezést. Néha meghívják a költőt vacsorázni, néha fogadást szerveznek a felolvasás után, ahol teleeheti magát sós keksszel és sajttal. Itt egyik sem volt. Kimentek érte a reptérre, ennyi. Biztos volt benne, hogy nem voltak plakátok, semmi sajtó. Kis közönség, idegesek, mert ők ott vannak, és senki más nincs, tehát nyilván a rossz felolvasásra jöttek el. Ráadásul ő nem is nézett úgy ki, mint egy költő, tengerészkék nadrágkosztümöt viselt, ami kényelmes lépcsőzéshez és az autóban is. Talán egy madzag jellegű dolog segítene, valami áradó és légies. Karkötő, vagy egy sál?
A szigorú háttámlájú szék peremén ült, szemben egy ír szettert és két halott kacsát ábrázoló képpel. El kellett töltenie valamivel az időt. Nincs televízió. Olvassa a Bibliát? Nem, semmi kimerítőt, nem akarta, hogy újrainduljon a vérzés. Fél óra múlva érte jönnek. Aztán jönnek azok a tekintetek, az udvarias kézfogások, az arcra fagyott mosolyok. Utána pedig a sutyorgás. "Nem érzed magad védtelennek odafent?", egyszer egy kislány ezt kérdezte tőle. "Nem", mondta, és így is volt, hiszen az nem is ő volt, csak a legmegnyugtatóbb verseit olvasta fel, nem akart felkavarni senkit. De azok mégis felkavarták őt. Mondjuk ő legalább soha nem részegedett le már előtte, mint sokan mások. Ő kellemes akart lenni, és ezt mindenki honorálta.
Kivéve a néhány kiéhezettet, akik tudni akarták, mi a titka, akik elhitték, hogy van titok. Ők utána mind összegyűltek, ezt már tudta, valahol a sutyorgó tömeg mögött, kis köteg verset szorongatva, amit olyan félelemmel adtak át neki, mintha a papírok nyers húst rejtenének, amit nem lehet megérinteni. A versek többsége szörnyű volt, de mindig volt köztük néhány, amiben volt valami, az az energia, az a megfoghatatlan dolog. Ne csináljátok, ezt akarta mondani nekik, ne kövessétek el azt a hibát, amit én is. De mi is volt ez a hiba? Ez egyszerű: azt hinni, hogy meg tudja menteni a lelkét. Szavakkal.

Tényleg hittem ebben? Tényleg elhittem, hogy a nyelv majd a hajamnál fogva rángat fel a szabad levegőre? De ha már nem hiszel, akkor már nem soká tudod csinálni, nem tudsz szárnyalni. Tehát itt ragadtam ebben a székben. Egy hatvan éves mosolygó közéleti személyiség. A hit válsága? A miben hivésé? Feltámadás, arra van itt szükség. Fel, lentről. Szabadulj meg ettől a kísértéstől, ezektől a fikcióktól, mondta ez, mondta az, a lényegeket és a sérelmeket számlálva; szellemek párbeszéde. Különben nem marad más, mint az életem hátralevő része. Valami megdermedt.



Tom Crosshill: Fragmentation / Töredezettség, avagy tízezer búcsú
Sós Dóra fordítása angol eredetiből


Anya mindennap utoljára köszön el tőlem.
Ha indulnom kell az irodába, vagy Lisáért megyek a reptérre, vagy leugrok tejért a boltba. A cipőfűzőmet kötöm épp a folyosón, amikor meghallom tétova lépteit. Egy pillanatra nem mozdulok, aztán felállok, hogy köszöntsem.
Anya az ajtóban áll, olyan elegáns egyszerű ruhájában. Nem számít az ezüstös haj. Nem számít, hogy az egykor selymes, sötétbarna bőre ráncokba ereszkedik csontos alakján. Senki meg nem mondaná, hogy megért egy évszázadot. Nincs titánium térde, se petricsészéből növesztett szerve, nem hódol be a modernitásnak.
Bárcsak az elméje is ilyen erősen kitartana.
– Anya. – Rámosolygok.
– Rico. – Ő is mosolyog, bizonytalanul. – Muszáj menned?
– De csak egy pillanatra.
Elakad a lélegzete. Remegő kezekkel felém nyúl. Megtorpan, amikor rásandítok. Az ujjai félúton megállnak a levegőben, göcsörtösek, tintafoltosak.
Újra rajzolt az emeleti műtermében. Zárt ajtó mögött dolgozott, a munkáit sem én, sem az ügynöke nem ismerte.
Nem kutakodtam. Mit is találnék, ha belelesnék a jegyzetfüzetébe? Firkákat, pacákat, skicceket? Bizonyítékát annak, hogy lejárt az ideje?
Elszégyellem magam e gondolatra, megfogom anyám kezét – csontos és meleg és erős.
– Nem leszek el soká.
Közel lép hozzám, arcát a mellkasomba temeti. Vállát rázza a zokogás. Érzem, ahogy átszivárognak könnyei az ingemen.
– Lo siento, Rico – suttogja.
Mindig, amikor elköszön valakitől, az az utolsó búcsú. Azt hiszi – nem, tudja –, hogy sose látja többet. Sem a postást. Sem a legjobb barátnőjét, Abbyt. Sem engem.
Ez nem egy tumor, nem is betegség – elvégeztettük a vizsgálatokat. Az érvelése épp olyan kifogástalan, mint bármikor. Felidézi neked, milyen íze volt a tejturmixnak Miramarban, mielőtt Fidel előmerészkedett a hegyek közül, és ő eljött a Peter Pan-akció repülőgépjáratával. De valahol, mélyen az elméjében valami elkezdett leépülni.
És én nem tudom meggyógyítani.
Úgyhogy megpaskolom a hátát, és csitítóan sugdosok a fülébe, próbálok nem belegondolni, mit is érezhet. Igyekszem nem elképzelni, milyen érzés lenne, ha soha többé nem láthatnám őt.
És ez van minden nap.

SÓS DÓRA GABRIELLA Pécsett született, Budapesten él. Doktorjelölt az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájában. Tíz éve jelennek meg szépirodalmi publikációi, Jelenleg olvasószerkesztő egy tankönyvkiadónál, mellette sci-fi regényeket szerkeszt. A műfordítás mellett, célja a kortárs tudományos-fantasztikus irodalom népszerűsítése is.