Főkép

„Akár irodalomról, akár szobrászatról, zeneszerzésről, táncról beszéljünk, a művészi mondanivaló közléséhez a megfelelő kifejezőeszközök fölényes ismerete és alkalmazásuk képessége kell. Ha a mondanivaló igényli: mesterfokú képessége. Amihez tehetség, tanulás, gyakorlás egyaránt szükséges” – válaszolta 2011-ben Göncz Árpád azt firtató kérdésünkre, hogy vajon mi szükséges a jó fordításhoz. Nem egyszerű mesterség tehát; örömmel láttuk, hogy a Göncz Árpád Alapítvány – névadója műfordítói életműve előtt tisztelegve – egy olyan pályázatot hirdetett, amelynek keretében ösztönözni szeretné a fiatal fordítókat tehetségük kibontakozásában.

 

A pályázatnak azóta megszületett az eredménye, az ekultura.hu online hasábjain pedig bemutatunk egy-egy szemelvényt a díjazott fordításokból.

 

 

Kelly Link: The Feary Handbag / A tündérretikül
Cseh Réka Zsuzsanna fordítása angol eredetiből


A tündérretikül: óriási, fekete és meglehetősen szőrös. Még csukott szemmel is feketének érződik. A lehető legfeketébb; ha megérinted, előfordulhat, hogy belesüpped a kezed, mint a kátrányba vagy a futóhomokba. Vagy mint amikor éjszaka kinyújtod a kezed, hogy felkapcsold a villanyt, de csak a sötétségbe markolsz.
Tündérek élnek benne. Tudom, furán hangzik, de ez az igazság.
Zofia nagymama úgy mondta, családi örökség volt. Azt állította, több mint kétszáz éves. És hogy ha ő meghal, nekem kell róla gondoskodnom. Én leszek az őrzője. Az én felelősségem lesz.
Azt feleltem, hogy nem néz ki olyan réginek, és kétszáz éve nem is voltak kézitáskák, de ezen csak felpaprikázta magát. Így folytatta:
– Akkor mondd csak, Genevieve, drágám, hova tették az idős hölgyek az olvasószemüvegüket, a szívgyógyszerüket és a kötőtűiket?
Tudom, hogy senki sem fogja elhinni. De semmi gond. Ha azt remélném, elhiszed, el sem mesélném. Ígérd meg, hogy egy árva szót sem hiszel el belőle! Zofia mindig ezt mondogatta, mielőtt mesélt egy történetet. A temetésén anyám félig sírva, félig nevetve kijelentette, hogy az anyja volt a világ legpompásabb hazudozója. Szerintem azt hitte, Zofia talán igazából nem is halott. De odasétáltam a koporsójához, és a szemére pillantottam. Csukva volt. A ravatalozó munkatársa kék szemhéjfestékkel és kék szemceruzával húzta ki. Úgy festett, mint aki híradót fog olvasni a Foxon, nem, mint egy halott. Hátborzongató volt, és csak még bánatosabb lettem tőle, mint voltam. De nem hagytam, hogy ez eltérítsen a szándékomtól.
– Oké, Zofia – suttogtam. – Tudom, hogy meghaltál, de ez most fontos. Pontosan tudod, mennyire. Hol a retikül? Mit csináltál vele? Hol találom? Mit kell most tennem?
Persze egy szót sem szólt. Csak feküdt ott apró mosollyal az arcán, mintha azt gondolta volna, ez az egész halál-dolog, a kék szemfesték, Jake, a kézitáska, a tündérek, a Scrabble, Baldeziwurlegisztán, mind-mind csak vicc volt. Mindig is furcsa humora volt. Ezért jöttek ki olyan jól Jake-kel.
Annak a háznak a szomszédságában nőttem fel, ahol anyám lakott kislány korában. Az anyja, Zofia Swink, a nagymamám vigyázott rám, amíg anyám és apám dolgozott.
Zofia sosem tűnt a nagyanyámnak. Hosszú, fekete haja volt, amit kicsi, fonott, égnek meredő tornyokban és copfokban viselt magasan a feje tetején. Hatalmas, kék szeme volt. Magasabb volt, mint az apám. Kémnek, balerinának, női kalóznak vagy rocksztárnak nézett ki. És úgy is viselkedett. Például sose autózott. Mindenhova biciklivel járt. Megőrjítette anyámat.



Sam Lypsite: The Dungeon Master / A kalandmester
Fekete Eszter Anett fordítása angol eredetiből


A kalandmester büntetésben van. Az országút mellett laknak, ott várunk rá. Marco, a kistestvére, kikészíti a tortillachipset és a szénsavas narancslevet.
Marco paplovag. Krisztus üdvéért küzd. Marco számtalanszor volt már paplovag a téli szünet óta. Mindig Valentinnak hívja őket, és a kalandmester minden alkalommal gondoskodik arról, hogy Valentin minél szégyenteljesebb módon érjen véget.
Szinte már fáj, amikor dob, majd közli, hogy egy részeg ork kibelezte Valentint, mert csak. A hülye balesetek még bénábbak. Az egyik Valentin megbotlott egy padlódeszkán, és betörte a fejét a mézsörös vödrön. Az istállóban halt bele a sokkba.
– Ezt neked! – fröcsögte a kalandmester a laminált paraván fölött. – Ennyi voltál – mondta. – Nyissz, és a száladnak annyi!
A kalandmester néha egy titkos nyelven beszél, amelyet nem igazán értünk. Állítólag kezelték már emiatt.
Akárhányszor végez a kalandmester Valentinnal, Marco mindig az apjukhoz fut, és elpanaszolja neki. Dr. Varelli visszaküldi a fiát a dolgozószobába, és bedugja bozontos fejét az ajtón: – Szépen játsszatok, bogárkák.
– Apa – szól rá ilyenkor a kalandmester – húzz el az álomvilágomból.
– Ahogy szeretnéd, csillagom.
Dr. Varelli így beszél. Ez nem egy titkos nyelv, csak gáz. Talán ezért hagyta el a felesége őt, Marcót és a kalandmestert. Nem volt rendes tőle így lelépni, de ahogy a kalandmester is próbál rávilágítani, a világ nem egy rendes hely.
Ülünk, és fogy a chips.

FEKETE ESZTER Szegeden dolgozik fordítóirodai projektmenedzserként. Régi álma, hogy neve egyszer fordítóként szerepeljen egy könyv belső oldalán, Fordításra Sam Lipsyte The Dungeon Master című novelláját választotta, mert bár egy 8 éve megjelent műről van szó, még mindig aktuális témákat feszeget.



Machado de Assis: Dom Casmurro (részlet)
Mészáros Enikő fordítása portugál eredetiből


A szeminárium... Nem, nem fogok a szemináriumi életről mesélni, egy fejezet sem lenne elég hozzá! Nem, kedves barátom, talán majd egy másik napon. Igen, lehetséges, hogy egyszer majd írok egy rövidebb fejezetet mindarról, amit ott láttam és megéltem, az emberekről, akiket megismertem, a szokásokról, minden egyébről. Ez a viszkető érzés, amit az írás vált ki, az író ötvenes éveire levakarhatatlanná válik. Fiatalkorában még ki lehet belőle gyógyítani egy férfit, sőt, hogy konkrét példát is említsek, itt a szemináriumban is volt egy növendéktársam, aki verseket komponált, olyanokat mint Junqueira Freire, a szerzetes-költő, akinek nemrégiben jelent meg kötete. Évekkel később felszentelték, majd egyszer találkoztam vele a São Pedro kórusában, és megkértem, mutasson valamit a legújabb verseiből.
– Milyen versekből? – kérdezte félig megilletődve.
– A Maga verseiből. Nem emlékszik, hogy a szemináriumban...
– Ah! – mosolygott.
Mosolygott, és miközben tovább bogarászta nyitott könyvecskéjében a másnapi miserendet, bevallotta nekem, hogy miután felszentelték, nem írt egy sort sem. Fiatalkori hóbort volt, egy kis viszketés, s miután megvakarta magát, elmúlt, és azzal minden rendbe is jött. Ezután prózában kezdett regélni nekem a hétköznapi történések forgatagából: a dráguló megélhetésről, XY Atya prédikációjáról, egy Minas-i káplánságról.
Ezzel ellentétben volt egy másik szemináriumi növendék, aki nem lépett egyházi pályára. Úgy hívták... Nem szükséges kimondani a nevet, legyen elég maga az eset. Írt egy Panegirikuszt Santa Monicához, ami nemegy dicsérő szót kapott és a szeminaristák között is elterjedt. Sikerült engedélyt szereznie, hogy megjelenjen nyomtatásban. Szent Ágostonnak ajánlotta. Mindez már régi történet, ami viszont mostanában történt, hogy 1882-ben egy napon valami elintéznivalóm akadt a haditengerészetnél, és ott találkoztam ezzel a barátommal, aki azóta egy adminisztratív osztály vezetője lett. Ha el is hagyta a szemináriumot és az írást, megházasodott és elfelejthetett minden egyebet, egyvalamit soha nem felejtett el: a Santa Monicához szóló Panegirikuszt, azt a huszonkilenc oldalt, amit sikerült valamennyire elterjesztenie a külvilágban. Elmentem hozzá, hogy néhány információval kapcsolatban segítséget kérjek tőle, ő pedig az elképzelhető legudvariasabb, legkészségesebb módon reagált. Mindent elmagyarázott, tisztán, érthetően, elegendően. Természetesen felidéztük a régi időket, személyes emlékekről, tanulmányainkról, jelentéktelen incidensekről, egy-egy könyvről, igéről, mottóról diskuráltunk, felhoztunk mindenféle badarságot, nagyokat nevettünk együtt és mindkettőnknek jól esett a másik társasága. Újraéltük a régi szemináriumi időket. Talán az ottani közeg teszi, talán mert akkoriban fiatal suhancok voltunk, az emlékek olyan boldogsággal árasztottak el bennünket, hogy ha bármi ellentét is volt közöttünk azokban az időkben, annak most semmi nyomát nem éreztük. Ő bevallotta nekem, hogy minden diáktársával megszakadt a kapcsolata a szemináriumból.
– Nekem is, szinte mindenkivel. Amint felszentelték őket, visszamentek a saját községeikhez, az itteniek pedig máshol folytatták kápláni munkájukat.
– Szép idők! – sóhajtotta.
Majd egy kis tűnődés után, hervatag, konok tekintettel meredve rám megkérdezte: – Megőrizted a Panegirikuszt?
Nem tudtam, mit feleljek. Próbáltam mozgásra bírni az ajkaimat, de nem jött ki szó a számból. Végül megkérdeztem:
– Panegirikuszt? Milyen panegirikuszt?
– A Santa Monicához szóló Panegirikuszt, amit én írtam.
Hirtelen nem emlékeztem, de a magyarázatnak elegendőnek kellett lennie, ezért egy-két pillanat mentális kutakodás után azt válaszoltam, hogy habár sokáig megőriztem, a sok költözés, utazás ugye...
– Akkor hoznom kell neked egy példányt.
Huszonnégy órán belül megjelent a házamban egy brosúrával, egy régi, huszonhat éves, foltos, megsárgult brosúrával, aminek legalább az oldalai nem hiányoztak, s kézzel írt, tiszteletteljes ajánlás volt az elején.
– Ez az utolsó előtti példány – mondta –, már csak egy maradt nekem, amit senkinek nem adhatok oda.

MÉSZÁROS ENIKŐ a Szegedi Tudományegyetem Összehasonlító Irodalomtudományi Doktori Programjának harmadéves Phd-hallgatója. Elsősorban latin-amerikai irodalommal foglalkozik, A Dom Casmurro Brazília irodalmának egyik legnagyobb klasszikusa.