Neal Stephenson – Nicole Galland: A ​D.O.D.O. felemelkedése és bukása

Mindenki látott már dodó madarat, ugye? Mármint fényképen, hisz szegény kis jószág már pár száz éve kipusztult (köszönjük, emberiség). És most gondolkodjunk el, mivel foglalkozhat egy olyan szervezet, aminek nem csak a logója ez a vicces kinézetű állat, de a neve is ez: D.O.D.O.

Neal Stephenson és Nicole Galland regényében a D.O.D.O. varázslattal foglalkozik. Meg időutazással. Meg hisztis boszorkányokkal. Meg párhuzamos valóságokkal. Meg kardvívással. Meg kvantumfizikával. Szóval ilyen mindenféle fura dolgokkal.

Az egész akkor kezdődött, amikor a nyelvész Melisande Stokes összefut az egyetem folyosóin a sármos Tristan Lyonsszal, aki beszervezi egy titkos kormányprojektbe. Hamar kiderül, hogy komoly bizonyítékok igazolják: a mágia létezett, a mindennapok szerves része volt, ám valamiért egyszer csak eltűnt, a XXI. században pedig nyoma sincsen. Mel és Tristan előbb az apró nyomokból igyekszik rájönni a rejtély nyitjára, ám hirtelen a nyakukba szakad Ms. Kárpáthy Erzsébet személyében egy élő, igazi boszorkány – és innentől minden megváltozik. Még szert tesznek egy bogaras tudósra, aki Schrödinger macskáit tanulmányozza, és máris akcióba lendül a D.O.D.O., a mágiát és a mágia felhasználását vizsgáló szervezet. A kalandok pedig csak most kezdődnek...

Stephensonnak mindig is volt humorérzéke, ezt bárki megmondhatja, aki olvasta mondjuk a Snow Crasht. Most Gallanddel karöltve egy egész regényt írt arról, milyen is az ő humorérzéke. Nos, egészen sokrétű. Adottak a vicces karakterek, legyenek azok a főszereplők vagy egy-egy beugró mellékszereplő, akik aztán humorosabbnál humorosabb helyzetekbe keverednek, miközben a D.O.D.O. „dodonautái” (nem mondok semmit, majd rájöttök) újabb és újabb kalandokba keverednek. Az egész könyv egy nagy móka, a szerzőpáros poénokba csomagolva ömleszti rá az olvasóra az ismeretek tárházát, így nem érezni az egészet annyira fullasztónak, mint a Seveneves – A hét Éva esetében. Nem kevésbé grandiózus regény ez sem, csak míg ott az űrben, addig itt az időben merülünk el a szereplőkkel együtt.

A D.O.D.O. felemelkedése és bukása ugyanis egy időutazós fantasy. Pardon, pontosabban egy buggyant időutazós fantasy. Nem úgy buggyant, mint egy Monty Python epizód, nem is úgy, mintha egy Mel Brooks filmet néznénk. A szerzők humora sokkal inkább épít a hétköznapiságra, sem mint az extremitásra, és inkább abból csinálnak viccet, milyen is az, amikor valaki(k) túl komolyan vesznek alapvetően extrém szituációkat. Így kezd el a D.O.D.O. hivatalának növekedésével burjánzani a különböző vicces elnevezések és még viccesebb mozaikszavak armadája (ezúton gratulálok a fordító Kodaj Dánielnek, aki biztosan megszenvedett ezekkel, de közben tuti, hogy hihetetlenül élvezte is az újabb és újabb mozaikszavak kitalálását). Így válik egyre viccesebbé, ahogy az egyre nagyobbra növő szervezetnek hogy lesznek furábbnál furább alkalmazottjai, vagy hogy milyen vicces tud lenni egy hivatalos jelentés arról, hogy valaki boszorkányoknak igyekszik a kedvében járni.

A D.O.D.O. legnagyobb erénye viszont a legnagyobb gyengesége is: akit nem kap el a humora, az bizony el fog veszni a könyvben, és nem jó értelemben. A regény ugyanis nagyon lassú, köszönhetően ez annak, hogy Stephensonék mintha tényleg mindenben a vicces oldalt látnák, és ezt mindenképpen szeretnék az olvasó tudtára adni. Így viszont, ha nem jön be a humor, akkor ott tartunk, hogy oldalakon át olvashatunk nem túl izgalmas leírásokat vagy hivatalos jelentések kivonatait. Ha valaki nem látja meg a komikumot a nyomtatványok abszurditásában, akkor nem marad más, csak a nyomtatványok unalmas sivársága. Még akkor is, ha azok boszikról szólnak.

De szerencsére akkor sincs tragédia, ha nem jön be nekünk a humor. (Sajnos tapasztalatból beszélek.) Ugyanis, mint említettem, rengeteg infót kapunk, amiken elrugózhatunk, és végül azért lassan össze is érnek a szálak, meglesz az értelme, miért építkezett ilyen lassan és sokáig a könyv. Az utolsó száz-százötven oldalt simán egyben el lehet olvasni, annyira felpörögnek az események, vikingek, boszorkányok, hivatalnokok, nyelvészek és tudósok rohangálnak fel-alá a lapokon, az ember pedig csak győzze kapkodni a fejét, mi is történik éppen. Közben pedig tovább pörög a Stephenson-Galland bravúr (erősen támogatva a magyar fordítással), hiszen mindezt a legfurább szövegtípusokban követhetjük végig. (Komolyan, még egy viking ének is bekerült, de nem lövöm le a poént.)

Szóval azt kapjuk, amire számítanánk egy olyan regényben, ami egy dodó madarat emblémájának felhasználó szervezetről szól. Kaland, izgalom, akció és töménytelen mennyiségű humor. Talán itt-ott kicsit leül, talán itt-ott kicsit sok és fárasztó a humorizálás, és nem mindenki fogja befogadni az extrém szövegrészeket, de ha ráhangolódunk a stílusára, bizony oldalakon keresztül kacarászni fogunk a kotnyeles időutazókon és a zsémbes boszorkányokon.