Főkép

„Akár irodalomról, akár szobrászatról, zeneszerzésről, táncról beszéljünk, a művészi mondanivaló közléséhez a megfelelő kifejezőeszközök fölényes ismerete és alkalmazásuk képessége kell. Ha a mondanivaló igényli: mesterfokú képessége. Amihez tehetség, tanulás, gyakorlás egyaránt szükséges” – válaszolta 2011-ben Göncz Árpád azt firtató kérdésünkre, hogy vajon mi szükséges a jó fordításhoz. Nem egyszerű mesterség tehát; örömmel láttuk, hogy a Göncz Árpád Alapítvány – névadója műfordítói életműve előtt tisztelegve – egy olyan pályázatot hirdetett, amelynek keretében ösztönözni szeretné a fiatal fordítókat tehetségük kibontakozásában.

 

A pályázatnak azóta megszületett az eredménye, az ekultura.hu online hasábjain pedig bemutatunk egy-egy szemelvényt a díjazott fordításokból.

 


Agota Kristof: L’Analphabète / Az Analfabéta (részlet)
Sotkovszky Lili fordítása francia eredetiből

Kezdetben csak egy nyelv volt. A tárgyak, a dolgok, az érzések, a színek, az álmok, a betűk, a könyvek, az újságok voltak ez a nyelv.
Nem tudtam elképzelni, hogy létezhet egy másik nyelv, hogy egy emberi lény kiejthet egy szót, amelyet nem értek.
Édesanyám konyhájában, édesapám iskolájában, Géza bácsi templomában, az utcán, a falu házaiban és nagyszüleim városában is mindenki ugyanazt a nyelvet beszélte, egyetlen más nyelv sem merült fel.
Az a mondás járta, hogy a cigányok a falu határában más nyelvet beszéltek, de szerintem az nem egy igazi nyelv volt, csak egy kitalált nyelv, amit csak maguk között használtak, mint én és testvérem, Janó, amikor úgy beszéltünk, hogy kisöcsénk, Tila ne értsen bennünket.
Szerintem azért csinálták ezt a cigányok, mert a falusi kocsmában megjelölték a poharaikat, csak nekik, hiszen senki sem akart olyan pohárból inni, amelyikből egy cigány ivott.
Az a mondás is járta, hogy a cigányok gyerekeket raboltak. Sok dolgot loptak, valóban, de amikor elmentük az agyagból készült házaik előtt, és láttuk, mennyi gyerek játszik ezek körül a viskók körül, elgondolkoztunk, miért is rabolnának el még többet. Mellesleg, amikor a cigányok bejöttek a faluba, hogy eladják az edényeiket vagy a nádból szőtt kosaraikat, „normálisan” beszéltek, ugyanazon a nyelven, mint mi.
Kilenc éves koromban elköltöztünk. Egy határ menti városba mentünk, ahol a lakosságnak legalább a negyede németül beszélt. Nekünk, magyaroknak, ez ellenséges nyelv volt, mert az osztrák uralomra emlékeztetett, és ez volt az idegen katonák nyelve is, akik abban az időben megszállták az országot.
Egy évvel később pedig más idegen katonák szállták meg az országot. Az orosz nyelvet kötelezővé tették az iskolában, más idegen nyelveket betiltottak.
Senki sem tud oroszul. A tanárok, akik idegen nyelveket tanítottak: a németet, a franciát, az angolt, intenzív orosz tanfolyamra járnak néhány hónapig, de nem igazán ismerik a nyelvet, és semmi kedvük oroszt tanítani. A diákoknak pedig úgysincs semmi kedvük oroszt tanulni.
Egy nemzeti intellektuális szabotázsnak vagyunk tanúi, egy természetes passzív ellenállásnak, ami nem összehangolt, hanem magától értetődik.
Ugyanezzel a lelkesedéshiánnyal tanítják és tanulják a Szovjetunió földrajzát, történelmét és irodalmát. Egy tudatlan generáció hagyja el az iskolapadot.
Huszonegy éves koromban így érkezem meg Svájcba, teljesen véletlenül egy olyan városba, ahol franciául beszélnek, és szállok szembe egy olyan nyelvvel, amely teljesen ismeretlen a számomra. Itt kezdődik a harc, hogy meghódítsam ezt a nyelvet, egy hosszú harc, amely egész életeben elkísér.
Több, mint harminc éve beszélek, és húsz éve írok franciául, de még mindig nem ismerem. Nem beszélem hibátlanul, és írni is csak úgy tudok, ha sűrűn lapozgatom a szótárat.
Ezért hívom a franciát is ellenséges nyelvnek. És van még egy másik ok is, a legsúlyosabb: ez a nyelv fokozatosan megöli az anyanyelvemet.

SOTKOVSZKY LILI franciatanárként, tolmácsként és szakfordítóként dolgozik évek óta, a műfordítással csak néhány hónapja kezdett el komolyabban foglalkozni.
Kristóf Ágota 1956-ban Magyarországról Svájcba emigrált írónő, akit - ahogy ő fogalmaz - az élet, a sors és a körülmények kényszerítettek arra, hogy franciául írjon. Műve, Az analfabéta, érdekes reflexiókat tartalmaz a nyelvről, és több rövid történetet, kitekintést az 1956-os eseményekre, amelyek a mai kor migrációs nehézségeit is egyedi szögből világítják meg.



Luigi Pirandello: Il giardinetto lassú / A kis kert odafenn (részlet)
Andódy Katalin fordítása olasz eredetiből

Itáliában született, elzászi szülőktől; kamaszkorától kezdve nagyapám, majd édesapám mellett volt szerény írnoki állásban. Családunk anyagi összeomlása, majd édesapám azt követő halála után, Elzászba ment, hogy felkeresse ismeretlen rokonait. Körülbelül hét évet töltött ott, majd hatalmába kerítette a nosztalgia a hely iránt, ahol felnőtt, fogta magát, visszajött Olaszországba.
Szerény vagyonnal érkezett, melyet egy nőtlenül meghalt unokatestvére után örökölt. Az alatt a hét év alatt én egyedül maradtam, édesanyám nélkül, szinte nincstelenül. Bauer apó rögtön meglátogatott, ahogy visszatért, és felajánlotta, hogy lakjam vele. Nem fogadtam el, mert nem sokkal előtte, jó kapcsolataimnak köszönhetően elnyertem egy bizalmi állást, amely miatt állandóan utaznom kellett. Ennek ellenére soha sem vesztettem szem elől a jóságos öreget; valahányszor újra Rómában jártam, elmentem hozzá; és ő atyai szeretettel fogadott.
Igazi élvezet volt számomra a társasága. Mikor vele beszélgettem, lelkem mintha megmártózott volna a régi egyszerűségben.
Bauer apó megmaradt az ártatlan tudatlanság állapotában az élet minden dolgát illetően, viszont látni kellett volna, milyen és mekkora rácsodálkozással nyílt meg az értelme a legközönségesebb ismeretek felé akkor, az élete vége felé járva. Hosszú órákat töltött a könyvtárban olvasással, tanulással, hogy felfedezzen megannyi dolgot, melyet, az igazat megvallva, már nem lett volna fontos tudnia. Bámulatos, mennyi mindent elsajátított olyan későn; hosszan eltöprengett rajta az ember, milyen más lehetett volna az élete, elképzelve őt azzal a tudással, azokban az években, amikor még hasznát vehette volna.
Szenvedélyesen szerette a növényeket. Egyszer elköltözött egy házból, hogy ne kelljen végignéznie, hogyan pusztul el egy fa, mely csodával határos módon gyökeret vert az udvar közepén.
Az a szegény fa - emlékszem rá – vékony, szürke hajtásból, látható erőfeszítéssel emelkedett a magasba, úgy nyújtogatva ágait, mintha sóvárgón könyörögne, hogy láthassa a napot és érezhesse a szabad levegőt, gyötrődve a félelemtől, hogy nem lesz elég ereje akkorára nőni, hogy kipillanthasson az őt körülvevő tetők fölött. De végül sikerült neki! Hogy ragyogtak a boldogságtól égbetörő ágai, és mennyi irigység ébredt a többi gallyban odalent, akinek nélkülöznie kellett a levegőt és a napot! A magasban lévő levelek sorsa örömteli volt az elmúlás idején, ősszel is, lombhulláskor: felkapta őket a szél, magasba repítette, majd a tetőkre estek, még láthatták az eget; miközben az alacsonyabb ágakról lehulló szegény levelek az út sarában végezték, megtaposva.

ANDÓDY KATALIN 2010-ben végzett a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Karán, azóta is egyetemének Gyógyszertárában dolgozik. Kismaroson lakik, onnan jár be naponta Budapestre dolgozni. Munkája mellett szabad idejében nagy lelkesedéssel foglalkozik az olasz nyelvvel, kultúrával, irodalommal. Pályaműként Luigi Pirandello egyik, tudomása szerint magyarra még le nem fordított, novelláját választotta, mégpedig azért, mert Pirandello egyike azon íróknak, akik leginkább megérintették és elgondolkoztatták.

 



Mo Yan: Tiantang suantai zhi ge / Fokhagyma balladák (részlet)
Füredi Barbara fordítása kínai eredetiből
A nap a horizont mögé süllyedt, a kék ég fakó lett. A jutaszálak körül zöldes ragyogás lebegett, a zöld árnyalatok között átszűrődve, a sötétkék égen több tucat csillag pislákolt arany fénnyel. Jinjunek megbicsaklott a bokája, és erejéből kifogyva a földre zuhant. Nyöszörgős hangon mondta:
- Gao Ma… pihenni szeretnék…
Gao Ma megragadta a karját, és megpróbálta felsegíteni.
- Gyorsan kell haladnunk, az apád és a bátyád embereket fognak utánunk küldeni!
- De nem tudok továbbmenni -, mondta Jinju, és sírva fakadt.
Gao Ma elengedte a karját, és szemügyre vette a környezetüket. A jutamezőben őszi bogarak ciripeltek; egy távoli falu felől halk kutyaugatás hallatszott. Jinju félájultan, duzzadt és fájós lábakkal feküdt a földön.
- Pihenj csak, aludj egy kicsit – mondta Gao Ma -, a jutamező úgyis elrejt. Vagy ötezer mu3 szélesen terül el ez a föld, hacsak nem kértek keresőkutyákat a rendőrségről, sosem akadnak a nyomunkra. Pihenj csak.
Éjfél körül Jinju megébredt. Szemei elé csillagok sokasága tárult, amelyek mind rejtelmesen pislákoltak. A száraz jutalevelekről óriás harmatcseppek pottyantak a földre, megzörgetve a bozótot újra és újra. Az őszi bogarak ciripelése hangosabb volt, mint valaha, hangjuk bambusszal pengetett fémhúrokéra emlékeztetett. A jutamezőben különös, örvénylő hang morajlott. Jinju álmaiban az Északi-tengerig zarándokolt, hogy ételt kolduljon. Ott, a homokban sétálva, ahogy a hamuszürke habok a homokos partot nyaldosták, hallotta meg a hullámok titokzatos moraját. Emlékeiben a tengeren szurokfekete zátonyok tornyosultak fölé, hófehér vitorlák úsztak kecsesen. Kissé szédelegve nézte a tengert, amely hol elevenen mozgónak, hol teljesen mozdulatlannak tűnt. Fölpillantott a mélykék ég széles vásznára, és meglepődve vette észre, hogy forog körülötte a világ. A jutamezőben fekve végre megtapasztalhatta maga is a hajózás élményének ízét. Biztosan ilyen érzés vitorlázni, gondolta magában.
A jutából kesernyés, fanyar illat áradt, amely felszívta a földből felszálló nedvesség aromáját is. Az égen pár éjjeli madár körözött, szárnysuhogásuk és különös csiripelésük hangja nyílhegyként hatolt át a homályon, majd a jutaszálak közé is elért. Megpróbált átfordulni, de a teste túl nehéz volt, karjai és lábai merev görcsben álltak. A földből ezernyi apró hang hallatszott, mintha kicsi élőlények százai járnánk ott lábujjhegyen.

FÜREDI BARBARA, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem második évfolyamos kínai szakos hallgatója. Vágya, hogy egy szemesztert Kínában tanulhasson. „A fordított művet főleg azért választottam,mert érdekel a műfordítás, és ezt a pályázatot jó terepnek éreztem,hogy próbára tegyem a nyelvtudásomat, illetve hogy úgy próbáljam ki magam a szakmában, hogy esetleg visszajelzést is kaphatok.”