Főkép

E szép szeptemberi estén két underground zenekart láthatott a közönség a Dürer Kert nagytermében – egy legendát, mely idén ünnepli pályafutása 35. évfordulóját, és előtte egy nagyon új formációt.

 

A csupán két éve alakult Maggot Heart annak a svéd Linnéa Olssonnak a projectje, aki a The Oath-ban vált leginkább ismertté, de játszott a Grave Pleasures-ben, a Beastmilkben és más csapatokban is. A vékony szőke hölgy itt énekel és gitározik, a turnécsapatában rajta kívül két további lány penget, és van egy hímnemű dobosuk, akinek a játékstílusa külsőre a Muppet Show Animalját idézi – három dal alatt szét is rúgta a lábdob pedálját. Továbbá hozzá fűződik a koncert egyetlen szólója, merthogy Linnéa és a másik hathúroson játszó hölgy sem fecsérelte ilyesmire az időt.

 

Ebből talán már sejthető, hogy a Maggot Heart zenéjének fontos eleme a punk, de emellett volt benne némi rock & roll és a Black Sabbath-ra emlékeztető doom is, továbbá noise rock, alternatív és grunge-os témák, mondjuk úgy a korai Nirvana vagy Hole irányából. Különösebb sallangoktól mentesen, de szuggesztív erővel játszották jobbára nihilista hangulatú dalaikat, melyek kellően változatosak voltak, hogysem ráunjak a vége előtt. Tetszett, hogy jószerével a punk hőskorát, sőt, a punk elődeinek korszakát idézték – ezzel a zenével és külsővel simán befértek volna a Neil Gaiman novellájából készült Így csajozz egy földönkívülivel című filmbe, mégsem éreztem úgy, hogy megjátszanák magukat. Meggyőződésem, hogy Linnéától ez a zene hiteles.

 

A kanadai Quebecben valójában 1982-ben (tehát 36 éve) alakult Voivod egy metal legenda, egyben az irányzat egyik legnagyobb underground hőse. A csapat a kezdetektől fogva a saját útját járta, méghozzá úgy, hogy olyan zenei irányzatokat és szövegbeli témákat olvasztottak a fémzenébe, amit előttük senki más nem mert. Bár zenéjük alapja a maga idejében legbrutálisabb zenének számító thrash metal volt, már a korai idők kaotikus zajongásában ott voltak a punk/hardcore elemek, a szövegekben pedig a nukleáris háború réme. A szintén kanadai Rush progresszív rock trió nyomán ők csináltak alighanem először koncept albumot a metalban, s a sci-fihez való vonzódásuk is részben onnan származik. Az 1987-es Killing Technologyra és az egy évvel későbbi Dimension Hatröss-ra megérkeztek az indusztriális zenei hatások is, valamint a döbbenetesen mély gondolatiságot képviselő, de igen elvont szövegek is.

 

A `89-es Nothingface-en aztán feldolgozták a Pink Floyd korai, pszichedelikus korszakának egyik „slágerét”, az „Astronomy Domine”-t, ami jelezte, hogy a Voivod újra új utakat tör, és néhány albumon keresztül elmerültek a `70-es évekbeli progresszív/space/pszichedelikus rockban, de mindvégig megőrizve az egyéniségüket. Magam máig a legnagyobb kedvenceim között tartom számon a `91-es Angel Ratet, mely ugyan számos rajongójuknak nem tetszett, hiszen inkább volt rock, mint metal, viszont ehhez fogható mesélős, elvarázsolt, különleges zenét nagyon keveset találunk.

 

Utóbb visszakanyarodtak a thrash-es, keményebb vonalhoz, ám új albumuk, a koncertet követő napokban megjelenő The Wake újra tele van progresszív megoldásokkal – megkockáztatom, az utóbbi majd` negyedszázad legjobb Voivod anyaga.

 

Így aztán örültem, hogy a programba három új dal is belefért (minthogy volt szerencsém néhány héttel korábban megkapni az albumot). Az „Obsolete Beings”, az „Iconspiracy” és az „Always Moving” remekül működött élőben is – utóbbi szinte űrutazás volt az amúgy inkább zúzós szerzeményekre építő bulin. Némileg sajnáltam, hogy a múlt évi koncertjükkel relatíve sok volt az átfedés – ilyen irdatlan életműből kicsit bátrabban is válogathatnának. Például az Angel Ratről a „The Prow”-t (ami amúgy egy táncra csábító, zseniális dal) vagy a The Outer Limitsről a szintén szuper „Lost Machine”-t már jó párszor hallhattuk tőlük élőben, de mást nem igen.

 

Mégsem panaszkodom, hiszen döbbenetes, hogy ötven fölött milyen elánnal muzsikáltak. Ez mondjuk csak a jelenlévő két őstagra (Snake énekesre és Away dobosra) vonatkozik – a két újabb társuk, Chewy gitáros és Rocky basszusgitáros jó tízessel ifjabb náluk. Utóbbi kettő egyébként remekül illik ebbe a csapatba, és a Voivod alapító négyese mind különleges egyéniség, szóval nem akárkiket kell pótolniuk. Piggy, az eredeti gitáros 2005-ben elhunyt, de Chewy nemcsak, hogy híven adja vissza minden hangját, de a már általa írt új dalok is elődje szellemében egyéniek és kísérletezőek.

 

És túl azon, hogy micsoda áldás, hogy újra láthattuk őket magyar színpadon (immáron nyolcadszor – noha először `99-ben jártak nálunk, messze túl a fénykorukon), a legjobb mégis a hangulat volt ebben a koncertben. Nagyon kevés olyan zenekart látni, amely ilyen jó kedvvel, valóban játszva zenélne, s ilyen közvetlen kapcsolatot tartana fenn a közönséggel. Végig mentek a poénok, összevigyorgások (vagy inkább vicsorgások), pacsizások, a „Voivod” című őshimnusz alatt Rocky rá is dőlt a közönségre, meg beadta a basszusgitárját az első sornak. Ilyeneket persze sok más rock/metal/punk/hardcore banda koncertjén is látni, mondhatni, kötelező show elemek, de olyan őszinte beleélést és szeretetet, ami ezekből a fazonokból áradt, nem sokaknál tapasztalok.

 

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ezek ennyire jók, meg olyan nagyon hatottak metal zenekarok tömegeire, akkor miért csak a Dürerben játszanak, x száz ember előtt? A válasz rém összetett. Benne van, hogy a korai időkben nagyon erős volt Snake francia akcentusa (lévén francia-kanadaiak), aztán az is, hogy sok daluk elég megtekert, nehezen emészthető, nem szólva a felszín mögötti összefüggésekre rávilágító, intelligens szövegekről. Olyat nem állítanék, hogy sosem írtak slágernek beillő dallamokat, de tény, hogy náluk nem ezen volt a hangsúly, hanem a művészi önkifejezésen, azon, hogy puszta szórakoztatásnál többet adjanak. De ez a koncert azért elsősorban szórakozás volt, méghozzá felszabadult, jó kedélyű, testvéries buli, ahol sok régi jó ismerős találkozott össze, és ahonnan alighanem mindenki széles mosollyal az arcán távozott.