Főkép

Az Időostrom valójában azt nyújtja, amit a cím is ígér: egy hosszú, kimerítő, fárasztó ostrom történetét. Az Időrabló pergő eseményei és fordulatai egy olyan nyugvópontra vezették hőseinket, ahol viszonylag hamar beáll egy pihentetőnek ugyan nehezen nevezhető, de állandósultnak tekinthető állapot: folyamatos támadásokkal szemben kell napról napra túlélni. A könyv olvasása közben könnyen belátható, hogy amikor tényleg másodpercenként kell élet-halál kérdésekben dönteni, az hiába rettenetesen kimerítő életmód, mégis lendületesen löki előre az embereket. De egy ponton ebből muszáj megpihenni, kialakítani valamiféle legalább ideiglenes menedéket, ahol erőt lehet gyűjteni a következő nagy összecsapáshoz. És ez a köztes időszak bizony simán bizonyulhat lelkileg és szellemileg sokkal megterhelőbbnek, mint amikor nincs ideje az embernek elgondolkozni semmin.

 

A szereplőknek lehetősége nyílik eltöprengeni mindazon, amin eddig a folyamatos történések miatt kevéssé volt idejük, és Wesley Chu nem fukarkodik azzal, hogy szokatlan helyzetekbe taszítsa a főhősöket. Elise egyértelműen jelentősebb szerephez jut az elfreth törzs életében, ami ugyan nem újdonság, de most derül ki igazán, mennyivel felette áll ezáltal Jamesnek is. Ez mindkettejük számára furcsa és nehezen feldolgozható helyzet. És a főhősi szerepkör egyáltalán nem a klasszikus módon alakul James szempontjából sem: az ideiglenes megnyugvás időszakában hamarosan teljesen feleslegesnek érzi magát, a sértett-bezárkózott hangulata az alkoholizmus újabb mélységeit tárja fel előtte, ami egy ponton túl teljesen tarthatatlanná válik, és drasztikus cselekedeteket kíván meg a környezetétől. Említést érdemel még Levin, aki szintén kénytelen lesz korábbi elvhűségét, karótnyelt gondolkodását átformálni a megváltozott alaphelyzet szerint, de végül ő sem hazudtolja meg önmagát, és sikerül átértékelnie a helyzetét ahelyett, hogy meghasonlásra kényszerülne.

 

A lassabb tempó, a befelé koncentráló, elmélkedő hősökről szóló hosszas fejezetek megerősítettek abban, amit korábban csak sejteni véltem: hogy a szereplők bizonyos furcsának, szokatlannak ható reakciói, gondolatai kapcsolatban állhatnak a szerző tajvani származásával (ugyan életének nagyobb részében már Amerikában élt, de gyermekként évekig Tajvanon nevelkedett), vagyis biztosan nem idegen tőle a keleti kultúra, értékrend. Ezt a miénktől sokban különböző keleti világot ugyan én is csak könyvekből-filmekből ismerem valamennyire, de ahogyan a hősök viselkednek, reagálnak egyes helyzetekben az tökéletesen passzolt abba a képbe, ami az eddig megszerzett ismereteim alapján kialakult a fejemben a távol-keleti ember gondolkodásmódjáról. Mindez számomra egy különösen érdekes új réteget adott hozzá a regényhez, és amint beazonosítottam, hogy ezek a furcsa minták honnan ismerősek, egészen más szemmel tekintettem a szereplők döntéseire. Még az első kötet köszönetnyilvánításában Chu beszél is arról, hogy milyen hatással voltak rá és a regények megszületésére azok a nagyszülőknél eltöltött gyerekkori évek – érdekes volna tudni, hogy vajon erre az aspektusra is gondolt-e ekkor, vagy csupán a fejlett nyugati világtól annyira eltérő környezet leírásában hitte, hogy segítséget jelentett számára a korábbi tapasztalata.

 

Sokáig duológiaként hivatkoztak a kötetre (a magyar kiadásban a szerzőről szóló rövid szövegben is ekként említik), mégis egyre biztosabbak lehetünk benne, hogy ebből bizony trilógia lesz – angol nyelvű oldalakon már egyértelműen trilógiaként van megnevezve. Érdekes kérdés, hogy vajon mikor döntött másképp a szerző, mert bevallom, számomra valami egészen különleges ízt adna a köteteknek, ha a második kötet végével érne véget a történet. Ebben az esetben a hangsúly egyértelműen a szereplők jellemén, egyéni problémáinak kezelésén lenne, amit történetesen éppen a világ megmentésének egy verzióján keresztül bont ki, de ez utóbbi mégis háttér maradna csupán.

 

Az Időostrom végére ugyanis olyan érzése támad az embernek, hogy minden főbb karakter eljutott egy, a saját élete szempontjából jelentős pontra, és akármennyire is befejezetlen maga a konkrét cselekmény, a személyiségfejlődés-alakulás szempontjából akár szinte lényegtelenek is lehetnek a további események: nem mintha ne lenne mindig hová fejlődni még, de innen úgy tűnik, egy meghatározott irányba haladnak tovább. Chu bizonyára már dolgozik a harmadik köteten, és hiába zárulhatna részemről akár ezen a ponton is a történet, kíváncsian várom, hová-meddig jutnak el hőseink a végére – ja és persze egy kicsit azt is, sikerül-e megmenteni a Földet...