Főkép

Ha valaki mondjuk négy évvel korábban azt mondja nekem, hogy a nyári programjaim közé felkerül egy nap Szigetelés, akkor nagy valószínűséggel kikacagom és megkérdezem, mit ivott. Három év világzene-tengerben való mártózás után azonban sok minden átértékelődik, és gyakorlatilag a kihagyhatatlan programok közé kerül a Sziget Fesztivál, pontosabban annak világzenei színpada, ahol rendre olyan fellépőket láthat a nagyérdemű, akik nemcsak kortársnak számítanak (ez érthető, hiszen még élnek), de többségük a műfaj élvonalába tartozik. Így szokás szerint már csak azt kellett eldöntsem, mégis melyik napot válasszam.

 

Ez a szokásosnál nehezebbnek bizonyult, köszönhetően a rendelkezésre álló szabadnapok korlátozott számának. Mindent figyelembe véve szombatra esett a választásom, mert így nem kellett szabadságot kivennem, és két olyan fellépő szerepelt a műsorlistában, akik már régóta rajta voltak a kötelező megnéznivalókat tartalmazó világzenei bakancslistámon. Azt pedig már csak égiek kegyének tudom be, hogy az előző napi hidegfront hagyatékaként elviselhető hőmérséklet fogadott a helyszínen.

 

Jó két órával a meghirdetett kezdés előtt értünk ki barátommal, aki ősszigetesként körbevezetett a vízzel körbevett földdarabon, és bár nem láttam mindent, azért sétálás közben nagyon sokat megtudtam az idei változásokról. Engem meglepett, hogy már vannak országokra lebontott kempingek (olasz és francia), miként arra is rácsodálkoztam, hogy milyen sokan hirdetik hovatartozásukat a sátrak fölé kifeszített nemzeti lobogókkal. Amikor beültem kedvenc és egyetlen készpénzes helyemre vacsorázni, meglepett, hogy a szomszéd asztalnál ukránok ültek. Illetve nem az lepett meg, hogy ukránok, ez amúgy sem derült ki róluk ránézésre, hanem az egyenpólójuk, rajta a csoporttal érkezők becenevei. Ezt a fajta megoldást később másoknál is láttam – kíváncsi leszek, jövőre mennyire lesz ebből divat.

 

Miközben bejártuk a terület egy részét (nagyszínpad, A38, strand és minden, ami ettől keletre található) jutott idő a Facebook szociális kapcsolatok program live kiadására, vagyis kicseréltük az információinkat közös ismerőseink munkahelyi és személyes állapotáról. Aztán elváltunk, és én szedtem a lábam, hogy kezdés előtt még vegyek egy üveg innivalót, tekintettel a melegre szigorúan alkoholmentes formában.

 

Mr Žarko

A nap első fellépőjéről korábban nem hallottam semmit, szóval amolyan gyere és győzzél meg találkozást reméltem tőlük. Amikor felsétáltak a színpadra, az jutott eszembe róluk, hogy a balkáni rezesbanda fele lebetegedett, és a munkaerő kölcsönzőből mindenkit kiküldtek, aki éppen arrafelé járt, függetlenül attól, hogy honnan jött és korábban milyen stílusban játszott. Vizuálisan leginkább Matthew Bookert lógott ki a társultból, és ezt nem a hangszere, a tuba miatt. A zene a balkáni rezes hagyományokból építkezik, de tetszés szerint keverik minden mással, például rockmuzsikával. Nekem valami hiányzott a produkcióból, ezért igyekszem majd meghallgatni az utolsó nagylemezüket (Balkan Herbal Clinic), mert pár momentum kifejezetten tetszett, például Katya Tasheva éneke és kisugárzása, ezért szeretnék egyértelmű véleményt alkotni róluk. Egy biztos, a nézőket alaposan megtáncoltatták, napindító koncertnek pont jó volt a műsoruk, azért meg külön pluszpont járt, hogy a fellépés után kijöttek beszélgetni a rajongókkal.

 

 

Hartyga

Rövid átszerelési szünet kezdődött az a koncert, amiért erre a napra esett a választásom. Szibéria, Tuva, mongolok, lófejes hegedű, torokéneklés és rock – ez így együtt kellőképpen különleges és egyedi, nem csoda, hogy az Agitator című lemezük annyira bejött nekem. Őket mindenképpen látni akartam, mert kíváncsi voltam mindez miként szólal élőben. Sajnos ismét bebizonyosodott, hogy a világ mennyire igazságtalan, mert nagyon kevesen voltunk kíváncsiak rájuk. Ennek mondjuk volt előnye, mert így nyugodtan nézelődhettem az első sorból, senki sem zavart. A koncert pedig még annál is jobbnak bizonyult, mint amire előzetesen számítottam. Az első két szám alatt úgy éreztem, mintha a szibériai Dream Theatert látnám, mindenki beleborult a hangszerébe, és a mongol hagyaték sem volt annyira hangsúlyos. Aztán fokozatosan minden megváltozott, a zene egyre fémesebb, metalosabb lett, a szaxofon(!) úgy játszott együtt a többi hangszerrel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, miközben a riffek nem várt súllyal telepedtek ránk. Barátom azt nem tudta eldönteni, hogy ez most doom vagy death, szerintem meg csak beköszöntött a tél a pusztára, és a hó mindenkit betakart. Ezt a logikát követve szerinte a következő szám a tavaszi kárfelmérésről szólt – döntésre nem jutottunk, de a nap folyamán egyedül a Hartyga fellépése alatt éreztem azt a bizonyos mágikus beleborzongást, amikor a zene túljut a puszta hangokon, és olyasmit vált ki a hallgatóból, amire ésszerű magyarázat nincs, csak megéli az ember, mint valami hétköznapi csodát. Sámánisztikus dobolás, révület, metal – az utolsó szám nem pusztán lenyűgöző grand finálé volt, hanem fantasztikus muzsikusok kiteljesedése, lélekvihara.

 

 

Az idén megjelent nagylemezükkel a hátizsákomban úgy éreztem, kell egy kis szünet, ezért a következő fellépőt kihagytam, és helyette inkább elmentünk a Karaván sátorba, ahol viszont lemaradtunk a tojásfőzésről, így kerestünk egy csendes zugot, hogy megpihentessük a lábainkat. A szünet egészen pontosan az első szúnyog felbukkanásáig tartott, mert ezt égi jelként értelmezve elindultam, hogy a kommunikációs problémákat leküzdve találkozzak cseh ismerősömmel. Ez a beszélgetés, a gyatra angoltudásom ellenére tovább tartott, mint gondoltam, így a német LaBrassBanda műsorának csak a végére értem oda. A nap folyamán ekkor volt a legnagyobb a tömeg, mindenki táncolt, és az instrukcióknak megfelelően ment jobbra meg balra, emelte a kezét, kurjászott, ésatöbbi. A zenét egyfajta sramliból kinőtt, német rézfúvósokra kitalált partyzeneként azonosítottam, némi punkos attitűddel. A hangulat olyannyira az egekben volt, hogy a közönség egy része leült, és nekiállt evezni – ennek miértjét ne kérdezze senki tőlem, de kifejezetten látványos volt, miként a gumimatracon a tömeg feje fölött utazó hölgy képét sem fogom elfelejteni.

 

 

Canzoniere Grecanico Salentino

Persze a német rezeseket csak felvezetésként szolgáltak az este második legjobban várt társulatához, hiszen a délolasz együttes az általam kedvelt pizzica stílusban muzsikál, és ezt semmi pénzért nem hagytam volna ki. Három évvel korábban ők már bemutatkoztak a Szigeten, de közben megjelent egy új albumuk (amiről itt írtam), és élőben még nem volt hozzájuk szerencsém. Sokkal többet kaptam, mint amire számítottam, mert a zenéjük megőrizte a gyökereit, fontos eleme az ének, a különféle kézi dobok és a tánc. Élveztem a folyamatosan változó létszámban előadott számokat, a négy énekes nyújtotta variációs lehetőségek kihasználását, Silvia Perrone táncát. Az utolsó szám pedig maga volt a tökély, ritmus, dallam, előadás ihletett egymásra találását kaptam a Canzoniere Grecanico Salentinotól.

 

 

 

Mascarimiri & Giagnotti fratelli

A nap lezárásaként éjfél után elindultam, hogy megkeressem a többieket a Karaván sátorban, ahol a szintén délolasz, és általam szintén nagyon kedvelt Mascarimiri zenekar játszott. Ők is pizzicában meg tarantellában utaznak, csak nem érik be a hagyományos hangszerekkel, ezért egy DJ segít felturbózni a muzsikát. A nagy slágerekről ugyan lemaradtam, de amit láttam, az bőven kárpótolt, Claudio ‘Cavallo’ Giagnotti pedig nem csak énekesnek, hanem frontembernek is kiváló.

 

Ez a koncert méltó lezárása volt a szombati napnak, amikor halmazatilag három tételt kihúztam a bakancslistámról, hiszen láttam élőben a Hartygát, a CGS-t és a Mascarimirit. Ennél többet nem kívánok egyetlen naptól sem, így fáradtan, porosan (említettem már, hogy a több tízezer kitartó jövés-menésének eredményeként helyenként kedélyes porfelhő üdvözli az arrajárót), de elégedetten indultam hazafelé.