Főkép

Újra dübörög a banda! Bár már rég eljárt felettük az idő, a Saga, a világhíres banda tagjai újra összeállnak egy utolsó turnéra! Clay Cooper mondjuk erősen szkeptikus, elvégre az elmúlt években csak a békát gyűjtő lánya és a házassága miatt fájhatott a feje, de amikor az egykori frontember, Gábriel (vagy ahogy mindenki szólítja: Gabó) a segítségét kéri, hogy mentsék meg a lányát egy ostrom közepéről, Clay kénytelen újra felkötni a pajzsát. A Saga fénykorában sárkányokkal és egész hadseregekkel dacoltak, mostanra azonban csak pár megfáradt öregember, akik legfeljebb a korsókat emelgették, nem a fegyverüket... mégis megpróbálják a lehetetlent, mint fiatalkorukban olyan sokszor. De vajon érdemes ilyen életkorban még búcsúturnéra indulni?

 

De újra szól a dal és elindultunk végre... avagy öreg, hátfájós és alkoholista hősök is nekivághatnak még egyszer a nagy kalandnak. Nicholas Eames azonban nem David Gemmell, A Wadon királyai meg nem A tél harcosai, vagyis aki azt várná, hogy itt valami komor, depresszív és grimdark keménységű fantasy-t fog kapni, az nyugodtan tovább is lapozhat. Eames sokkal kevésbé veszi komolyan a dolgokat: már a zenekarokra hajazó elnevezések is mutatják, hogy itt bizony teljesen más hangulat fog uralkodni. (Mondjuk a zenei utalásoknak nemigen volt jelentősége a koncepciót tekintve, aminek hatására engem roppantul idegesítettek is, de szerencsére ezen viszonylag hamar túl lehet lépni.)

 

A Wadon királyaiban van egy kis Joe Abercrombie, egy kis Andrzej Sapkowski (már csak a „szerződtethető hősök” és az elnyomott, másfajú kisebbségek miatt is), no meg egy nagy adagnyi azokból a szerepjáték-partikból, amiket Nicholas Eames lejátszhatott – ilyesformán közelebb érezem a Káosz-regényekhez, mint mondjuk Mark Lawrence-hez. Ad hoc-szerűen működő mágia, válogatás nélkül egymásra hányt varázslények, szörnyek és rémségek, utolsó pillanatban érkező megmentők, nagy csaták, tipikus karakterek, epizodikus szerkezet, beszólásokkal tarkított párbeszédek... A Wadon királyainak nagyon erős a szerepjátékos gyökere, de szerencsére ez koncepcióvá növi ki magát: egyszerre épít az olvasók nosztalgiájára és a stílus komolytalanságára, ami rengeteg mindent megenged neki. Inkább nevetünk, mint izgulunk, a feszültség helyett a komikum és a tempó áll a középpontban, és ami igazán meglepő, hogy Eames mindezek mellett is tudja tartani a fókuszt.

 

Pedig látszólag ez a regény is féltégla, de mégsem érezni, hogy felesleges lenne ez a közel ötszáz oldal. Bár némileg zavaró, hogy a történet felének el kell telnie ahhoz, hogy végre rátérjünk az igazi cselekményszálra, de közben nagyon gördülékenyen halad minden előre, és Eames képes arra, hogy a humoros koncepció mögé érdemi, szerethető figurákat írjon. Bár főleg Clay áll a középpontban, és a társai is leginkább két-két jellemvonásra lettek felépítve, de ehhez a történethez nem is kell összetett szereplőtábor. Pillanatok alatt megkedveljük őket, jól szórakozunk a nehézségeiken és a csetlés-botlásaikon, szorítunk nekik a keményebb helyzetekben, és a végére még kicsit össze is szorul a szívünk, amikor el kell engednünk őket (bár úgy érzem, ezt majdnem elrontja a kissé túltolt befejezés).

 

Ritka mostanság, egyben nagyon üdítő egy ennyire optimista fantasy, ami valóban nem a durva és brutális jelenetekre épül. Úgyhogy Nicholas Eames első regényét bátran a kezébe veheti az is, akinek sok a „dark” vonal, és inkább önfeledten szórakozni, nevetni szeretne – A Wadon királyaiban nem fog csalódni. Ráadásul, és ez legalább ennyire szokatlan, az első rész teljesen értelmezhető önállóan, lezárt egység, abszolút nincs „cliffhanger”. Igaz, folytatása azért van... remélem, előbb-utóbb magyarul is kézbe vehetjük.