Főkép

Az elmúlt bő fél évben egyik ámulatból a másikba estem, alig akartam hinni a szememnek és fülemnek, amikor sorjáztak a külföldi modern rock/metal zenekarok hazai fellépéseinek bejelentései. Széles vigyorral vettem tudomásul, hogy ugyan egy jó évtizedes késéssel, de mintha a hazai koncertszervezők felébredtek volna mélyálmukból, és elkezdtek haladni a korral. Így történhet meg, hogy idén végre itthon is üdvözölhetjük az Avenged Sevenfoldot, a Stone Sourt, a Shinedownt vagy éppen az In This Momentet, de szinte visszajáró vendég lett idehaza is a Skillet, a Hollywood Undead és az Asking Alexandria is.

 

Azonban mivel rövid a nyár ahhoz, hogy ennyi sok jó zenekar kényelmesen elférjen a naptárban, ezért kissé arcomra fagyott a mosoly, amikor kiderült, hogy például jelen írás tárgyát képező koncert ugyanarra a napra esik, amikor végre a Black Stone Cherry is ismét ellátogat a fővárosunkba. Talán amiatt is lehetett, hogy a Killswitch Engage nyáron nem szabadtéren adott koncertet, hogy foglalt volt az összes elérhető szabadtéri koncerthelyszín erre az időpontra, vagy direkt klubkoncert körúton vannak, hiszen különösebb apropója nem volt ennek az európai kanyarnak, mert például az új lemez csak a közeljövőben fog megjelenni.

 

Szombat este a főváros szívében elhelyezkedő Akvárium felé haladva el is gondolkodtam rajta, hogy egy ilyen koncertekkel zsúfolt nyáron, sikerül-e teltházast csinálni az utoljára két éve nálunk járt zenekarnak a klubban. Az est programját a magyar Mirror zenekar kezdte, akik nem voltak rosszak, korrektül felmondták a „leckét”, és zenéjük erősen emlékeztetett a főhősök zenéjére. Vészesnek abszolút nem volt az, csak kissé klisésnek ható muzsika ez már manapság.

 

 

A másik előzenekar, a Raven Age koncertjének első pozitívuma, hogy szinte alig volt benne hörgés. Bevallom, egy kicsit sok lett volna, ha ők is hörgős/tiszta ének váltakozásával operáltak volna, de így ez egészen felüdülés volt. A hangzásuk nem volt tökéletes, a lábdob és a basszus a mellkasomban lüktetett, de kevés volt benne nekem a magas, konkrétan a refréneket alig lehetett érteni, pedig arra hegyezték ki ezek a szerzeményeket a riffelés mellett. Kissé elcsépeltnek tűnt: breakdownok, kiállások, sikálás a refrénekben és mélyrehangolt riffek.

 

Némileg furának éreztem, hogy a srácok nem voltak megvilágítva, így nem tudtuk, hogy milyen az arcuk, vagy hogy mennyire élvezik a koncertet. A ruházat a szokásosan egyszerű és puritán fekete póló, térdnél szakadt nadrágok, de annyi azért látszódott, hogy a srácok nem az edzőteremben szoktak izzadni. Egy kis csavart az énekes tett a megjelenésbe, ugyanis valamiért ezt a – biztosan módfelett trendi – otthonkát vette fel, amin még egy kapucni is volt, amit adott esetben a fejére is húzott. Énekteljesítményét tekintve többnyire bántóan hamisnak tűnt, de szerencsére a gitárosok vokálokkal kisegítették, és a refrénekben támaszt nyújtottak neki.

 

A performansz egészét nézve inkább a gitárosok vitték a hátukon a show-t, a vokál sokat dobott az összképen. A zenére komponált lámpák és fények összhangja klasszul működött. Nem mondom, hogy feltalálták a spanyolviaszt, de arra mindenképpen érdemes volt a produkciójuk, hogy felkeltette az érdeklődésem, és felkerestem a youtube-on a csatornájukat, hogy jobban elmerüljek a munkásságukban.

 

 

A koncertjük után az átszerelés, átállás, a fő banda hangszereinek és hangzásának összeállítása zajlott, így a beígért kilences kezdés megcsúszott egy bő negyed órával – ekkorra már ha szellősen is, de megtelt az Akvárium, és amint színpadra lépett a Killswitch Engage, elindult az úthenger. Persze a legutóbbi lemez felvezetőjével, a „Strength of The Mind”-dal nem is lehet mást csinálni, mint egyből legyalulni a nézőközönség agyát.

 

A zenekar két főszereplője: a bohóc, Adam, magához képest egészen visszafogott volt, így csak a combközépig élő rövidgatya és a mellig felhúzott gitár jelentette a gyanútlan látogató számára a furcsaságot (volt ő már viking is), az énekes Jesse pedig szőkére festett tarajjal nyomta végig az estét. Szerencsére jól válogatták össze a dallistát, a koncert első felében mindegyik lemezükről játszottak egy-egy tempós számot, így a koncert közepe felé érkező „Always”-ig nem is volt alkalom szusszanni. Legfeljebb a dalok közötti összekötő szövegek idején, amikor a szokásos „jók vagytok”, „gyönyörű a város ez a Budapest”, stb mellett azért odafigyeltek arra is, hogy szimpatikus módon megköszönjék a rajongók kitartását, és hogy mellettük állnak, mert nélkülük nem lenne értelme csinálni mindezt. Pont a koncert napjára esett az überprecíz dobos, Justin születésnapja, ezért ő is fel lett köszöntve, és Adam felkonfja rendkívül mókás volt, de nyomdafestéket kevésbé tűrne, ezért ezt most nem tudom idézni. A mókamester szokás szerint nagyon elemében volt: magastérdemelés, fenékrisza, grimaszok, volt itt minden.

 

Az összes kötelező Killswitch-alapvetés, klipes sláger elhangzott a koncerten, így az „End of Heartache”-től kezdve a „My Last Serenade”-n át a kihagyhatatlan „My Curse”-ig volt minden, mi szemnek és szájnak ingere, tehát természetesen ugyanúgy szerepet kaptak a Howard Jones ex-énekessel készült darabok is. Személy szerint nálam a „Rose of Sharyn”-nél volt a csúcspont, ott egy minimálisan elképzelhető, hogy kivetkőztem magamból, de mentségemre szóljon, annál a dalnál nehéz ezt megállni.

 

Kissé meglepő módon, kb 70 perc volt a koncert, így biztosan tudna mindenki mondani, minimum 4-5 számot, amit szívesen meghallgatott volna még, de annyira tömény energiabombát kaptunk, hogy gyanítom senki sem ment haza csalódottan. Mi tagadás, vicces, hogy így végighallgatva a slágereiket, mennyire ugyanolyan az összes daluk, mert hasonló riffekre érkeznek különféle dallamos refrének. Náluk a hangzás már penge volt, és a fények is jól illeszkedtek a zenére.

 

 

Valószínűleg nem ez volt a Killswitch Engage pályafutásának legfontosabb koncertje, de úgy tűnt, hogy élvezik az estet, annak ellenére is, hogy nem sokezer ember figyeli őket, a rajongók pedig aktív részvételükkel és csápolásukkal, táncukkal hálálták meg nekik a show-t. Masszív este volt, így kellemes élményekkel feltöltődve lehetett hazaindulni pihenni, és elkezdeni a készülődést a két nappal későbbi modern metal szeánszra.