Főkép

Szavannák, maszájok, szafarik, zsiráfok, elefántok… sokunk fejében Kenya szinte egyet jelent az afrikai vadvilággal, hagyományőrzéssel, látványos szafarizásokkal. Mint egyébként olyan sokszor, ezzel éppen csak a felszínt kapargatjuk.

 

Eleinte kissé hatásvadásznak tartottam a címet. Háború a szavannán. Háborúról általában akkor beszélünk, ha két vagy több nemzet, állam, törzs, nevezzük akárhogy: népcsoportok kerülnek konfliktusba egymással. Első pillantásra az afrikai orvvadászok elleni küzdelmet, legyen az bármilyen nehéz és hősies is, túlzásnak tűnhet háborúnak nevezni. Körülbelül a könyv felénél jutottam arra, hogy nagyon is helyénvaló ezt a kifejezést használni.

 

A Leakey név nem teljesen ismeretlen a magyar nagyközönség előtt sem (éljen a középiskolai történelem oktatás), pláne ha valaki a paleoantropológia vagy az emberszabású majmok iránt érdeklődik. A Leakey-család a 19. század végén költözött Kenyába, ami akkor még brit fennhatóság alá tartozott, majd a család tagjai az ország függetlenedése után is ott maradtak, aktív szerepet vállalva az új állam tudományos életében. Az 1944-ben született Richard Leakey tehát befolyásos, és a tudományos életben nemzetközileg elismert családba érkezett, életútja azonban nem volt olyan sima, mint ahogy ez alapján gondolnánk. Csak idősebb korában fordult, szüleit követve, a paleontológiai kutatások felé. Aztán egy nap egy hirtelen ötlettől vezérelve Kenya elnöke kinevezte a Kenyai Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Igazgatási Osztály élére. Leakey a rádióból értesült a kinevezésről.

 

A Vadgazdálkodási Osztály újdonsült igazgatójaként Richard Leakey egyetlen feladatot kapott: számolja fel az illegális elefántcsont-kereskedelmet, vessen gátat az orvvadászok mészárlásainak. A Háború a szavannán ennek az embert próbáló küzdelemnek – háborúnak – a krónikája.

 

Az orvvadászat (főleg az elefántcsont-kereskedelem) igen jövedelmező, milliárdos nagyságrendű pénzeket megmozgató üzletág. Emellett Kenyában is elképesztő méreteket öltött a korrupció, és az illegális fegyverkereskedelem, elképzelhető tehát, hogy Richard Leakey-nek milyen nehéz dolga volt, amikor gyakorlatilag a nulláról, sőt, a korrupciós ügyek miatt inkább mínuszból indulva kellett felépítenie egy hatékonyan működő vadőr-szolgálatot. Leírásában megörökíti azokat a lehetetlen viszonyokat, amelyek igazgatóvá válása elején uralkodtak: sok parkőrnek rendes egyenruhája se volt, fegyverek terén pedig fel se vehették a versenyt a jól ellátott és kiképzett orvvadászokkal. De nemcsak a nehézségekről és a göröngyös útról ír, hanem a sikerekről is: az első alkalomról, amikor sikerült orvvadászokat elkapniuk (bevallom, ezeknél a részeknél nekem többször a Star Wars zenéje pörgött a fejemben), a beosztottak részéről érkező pozitív visszajelzésekről, a sikeres projektekről.

 

És persze ír az elefántokról is. De aki egy dokumentumregényt vár az afrikai állatvilágról, az elefántokról, az csalódni fog. Ebben a történetben minden körülöttük forog: a vadőrök felszerelése és kiképzése, a maszáj törzsekkel való együttműködési próbálkozások, az elefántcsont-kereskedelem betiltásáért való küzdelem, a turisták védelme, a helyi lakosokkal való közös tervezések – de magukról az elefántokról kevés szó esik. Mégis érdemes elolvasni, állatbarátoknak, állatvédőknek egyaránt.

 

Egyrészt azért, mert Richard Leakey megérdemli, hogy minél többen tudjanak az erőfeszítéseiről, a Vadgazdálkodási Intézet élén elért eredményeiről, amelyekre a mai Kenya turizmusa igen erőteljesen épít. Másrészt az egész könyv könnyen olvasható, gördülékeny stílusban íródott, nem nélkülözve az enyhén humoros hozzáállást sem. Harmadrészt meg az egész sztori veszettül izgalmas, van benne minden, ami kell: fegyveres üldözések, politikai cselszövések, megvesztegetések, repülős baleset, meglepetések, egy magasztos (és szinte lehetetlen) célért minden eszközzel küzdő „mindennapi hős”, afrikai napfelkelték és elefántok. Attól pedig, hogy a könyv minden egyes mondata igaz történetet beszél el, még izgalmasabb lesz.