Főkép

Hosszú éveknek kellett eltelnie, de végre a Wild Cards sorozat 18. részéhez értünk. (Pillanat! Ez nem is igaz, hiszen a Wild Cards sorozat csak 2017-ben debütált magyar nyelven!) Ezek szerint körülbelül három hetente jött ki belőle új rész (Nem is!), ami biztosan csak azért sikerülhetett, mert nagyon rövidek a részek. (Ez sem igaz, nagyjából félezer oldal körüli egy kötet.) …Most akkor mi is van itt?!? Megpróbálom gyorsan elmagyarázni, bár lehet, hogy ettől sem lesz sokkal tisztább a kép.

 

Az 1987-ben debütáló Wild Cards sorozat novellákat tartalmaz, amiket különböző szerzők követtek el, akik egy úgynevezett „osztott világot” próbáltak meg közösen életre lehelni. A több szerző és a novellás szerkezet miatt, úgy gondolhatjuk – és gondolom a Librinél is hasonlóan gondolhatták –, hogy a kötetek olvasási sorrendje nem igazán számít. Ehhez jön még az a tény is, hogy a sorozat (és így a világ is) a 15. rész után, 1995-ben tetszhalott állapotba került, 2002-ig nem készült több kötet hozzá, pedig addig volt olyan év, hogy kettő, sőt három részt is kiadtak hozzá. 2002-ben a sorozatot az iBooks megvásárolta a Baen Books-tól – ez egyébként már a második kiadócsere volt, hiszen 1987-93 között még a Bantam Books volt a WC kiadója –, és a 16. rész (Deuces Down) már az ő gondozásukban jelent meg. A kiadó tulajdonosának halála után aztán a sorozatot a Tor Books karolta fel (2008), és azóta is ők gyámkodnak felette. Ekkor azonban nemcsak a kiadó változott, hanem új, friss szerzők csatlakoztak a régiek mellé illetve a helyükre. Olyan nevekről beszélünk, akik abban az időben még nem számítottak nagynak. Például Daniel Abraham vagy Ian Tregillis, hogy csak azokat említsem, akik ebben a részben debütáltak, és mára itthon is ismertek lettek, nem beszélve ugye magáról George R. R. Martinról, aki szerencsére kipusztíthatatlan a szerzői és szerkesztői székből egyaránt. A Hamiskártyások ráadásul valamiféle reboot is, hiszen a „szuperhősök” új generációja indul benne útjára.

 

Az már a magyar olvasók szerencsétlensége, hogy – kizárólag az első rész, a Fekete lapok elolvasására alapozva! – ezek az írások, ha lazán is, de bizony összefüggenek. Két egymás után következő novella közt talán nincs akkora összefüggés, de az egyikben történő események (vagy azok hatásai) folyton említésre kerülnek, sokszor pedig aktív katalizátorai egy másik novella cselekményének. Ezen összefüggések ellenére az első kötet olvasása után (vagy akár nélkül!) a tizennyolcadikat elolvasna nem lesz érthetetlen a cselekmény sehol – a Hamiskártyások tényleg egy összefüggő, kerek, teljes történet, lezárással –, csakhogy olyan eseményeket is felemlegetnek bennük a szereplők, amik a két könyv között álló 16 kötet valamelyikében történtek meg, ezek közül pedig az egyik ráadásul sorsfordító eseménynek számított nem csak az egyik főszereplő, de az egész Föld számára is. Ez meg mekkora spoiler már? Most akkor mi motiváljon arra, hogy elolvassam majd azt a könyvet, ami Fortunato összecsapásáról szól? (Persze, elolvasom, de az izgalomnak oda.) Mindenképpen úgy gondolom – a kiadói oldal válaszait erre persze nem tudom –, hogy felesleges és kicsit zavaró is párhuzamosan kiadni a régebbi részeket és a „reboot”-oltakat. (Idén érkezik még (majdnem) biztosan a második és harmadik rész, vagyis az Égi ászok és a Fekete Lap napja, illetve a tizenkilencedik is, a Vesztes kéz.)

 

Azoknak, akik semmit nem tudnak a WC univerzumáról, összefoglalnám most. Egy alternatív Földön járunk, a II. világháborút követően, 1946-ban. Ekkor érkezik ide egy földönkívüli tudós, akit ellenfelei üldöznek, és egy szerencsétlen baleset során egy vírus fertőzi meg az embereket. Ez a Fekete Lap, aminek hatására az emberi populáció elenyésző része „szuper” képességekre tesz szert. A macskaköröm azért kell, mert ezen képességek jó részében semmi örömöt nem talál az alany, néha kifejezetten negatív, de legalábbis visszataszító lesz a „mutáció” végkimenetele. A hasznosnak tűnő tulajdonságot nyerőkből lettek az ászok, a haszontalan tulajdonsággal felvértezettek pedig a jokerek, és a köztük lévő széles skálán a francia kártya után elnevezett „szintek” állnak, de róluk egyelőre még nem nagyon szóltak az írások. A vírus ezen felül ráadásul még kifejezetten halálosnak is bizonyult, rengetegen egyszerűen csak meghaltak a fertőzés következtében.

 

A Hamiskártyások történetének idején a II. világháború már a távoli múlt, a nagy háborúnak évtizedek óta vége, csak a közel-keleten harcolnak egymással az arabok – de hát mikor nem? –, a világ nem is nagyon foglalkozik a problémájukkal már. Pedig nem egy újabb unalmas konfliktus folyik éppen, hiszen az újra népszerűvé váló régi vallás isteneinek (az egyiptomi pantheonnak) hívei ellen lázadtak fel a hithű muszlimok, akiket az sem békít meg, hogy az állatfejű istenek főképp Las Vegasban laknak és a showbizniszben dolgoznak, híveikkel nem is igen foglalkoznak. (A színfalak mögött persze gőzerővel dolgoznak a különféle kormányok kémelhárítással, titkos megbízatásokkal foglalkozó ászai, hogy kormányukat az övezetben minél előnyösebb pozícióba juttassák a kirobbanó konfliktus leple alatt.) Az amerikaiakat viszont egészen más tartja izgalomban. A tv új valóságshow-t indított, az Amerikai hőst, amiben ászok, ász-jelöltek, jokerek és a tizenöt perc hírnévre vágyó különleges tulajdonságok nélküli emberek mérkőznek meg. A díj igen értékes, hiszen a győztes nyeri majd el az Amerikai hős címet, ő lesz ennek az új kornak (a médiacirkusz és a reklámok korának) a „fő-ásza”, akit az egész világ ismer, akiért minden cég és tv-csatorna verseng majd. A selejtezőkön ki is válogatják a 20-30 legígéretesebb jelöltet, két csoportra osztják őket, majd beköltöztetik pár hétre a riválisokat egy „Big Brother” házba, ahol kamerák veszik mindennapjaikat, és rendszeresen különféle feladatokat csináltatnak meg velük. Míg a tv-ben a hősjelöltek párbajoznak, az Egyiptomban folyó háború szabályos népirtássá változik.

 

Azért ebből a kivonatos alapfelállás skiccből is kitűnhet, hogy amit anno az első résznél is írtam, az most is igaz. Azaz, hogy egy véletlenszerűen választott, könnyeden szórakoztató szuperhősös hollywoodi franchise-hoz viszonyítva (DC, MARVEL) a Wild Cards bizony nem fél hozzányúlni társadalmilag kényesebb szociális témákhoz sem – abban a hajléktalanság és a rasszizmus került előtérbe –, vagy görbe tükröt mutatni a fogyasztói társadalom visszásságairól, mint ebben a részben. A szememben ez önmagában magasabbra pozicionálja a WC szuperhős-történeteit a konkurenciáénál – kíváncsi leszek, hogy mennyi jön majd ebből a mondanivalóból át a most készülő tévéváltozatban –, de ettől a merészségtől eltekintve maga a könyv azért még könnyen lehet borzalmas is. Szerencsére erről nincsen szó most sem. A veterán szerzők mellé az újabbak könnyedén becsatlakoztak, novelláik minősége nem marad el a többiekétől, de az egyszeri olvasó 2018-ban ennél kevesebbet nem is vár már egy Daniel Abrahamtól (valakinek mond valamit az, hogy Térség-sorozat?), vagy hasonlóan tehetséges társaitól.

 

Amikor elkezdtem az olvasást, és a történet szinte rögtön egy valóság-show válogatásával nyitott, majd a szereplők elkezdtek évődni meg kötekedni a kamerák kereszttüzében, bevallom, azt hittem, a kötet végére megtörik bennem valami; hogy szörnyűségesen unalmas 500 oldalnak nézek elébe, de szerencsére erről szó sincsen. A szereplők valóban csetlenek-botlanak a kamerák előtt, de ezek a részek is profi módon vannak tálalva. Unalomnak – talán a kreatívan kiválasztott nézőpontkarakternek is hála (ő Kaptár Jonathan, aki sok ezernyi apró darázzsá tud változni egy pillanat alatt) – híre sincs ott sem, ahol a hiteles karakterépítés miatt néhol direkt blődre írt párbeszédeket olvassuk, később pedig, mikor… de nem, inkább nem árulom el előre, merre kanyarodik a történet, de egy csepp józan ésszel könnyedén kitalálható. Annyit segítek, hogy akcióban és vérben ezúttal sem szenvedünk majd hiányt.

 

A végére szépen hozzám nőttek ezek a figurák – már amelyik –, előzőleg olvasható kesergésemmel szemben annyira azért nem bánom, ha már egyszer így alakult, hogy hamarosan új kalandjaikat olvashatom el.