Főkép

Újabb tételt kipipálhatok a bakancslistámon, miután élőben élvezhettem Angela Hewitt egyik fenomenális Bach-interpretációját. Ez még akkor is hatalmas élmény, ha mindössze egyetlen rövidke tételt, egy gigue-et játszott el az egyik francia szvitből, mi több, csupán ráadásként, mindazonáltal ez a pár perc egyértelműen még teljesebbé tette a koncert Sosztakovics és De Falla műveiből álló szakaszát. És a megszokottnál is sokkal inkább szerencsésnek mondhatom magam – és ezzel valószínűleg a Bartók Hangversenyteremben megjelent népes közönség is egyetért –, ugyanis a kanadai zongoraművész alig pár hete, január 24-én balesetet szenvedett (eltört a bal lábfejének köbcsontja) közvetlenül az oxfordi Szent János Evangélista Templomban tartott koncert előtt. Angela Hewittot szerencsére kemény fából faragták, így nem mondta le a koncertet, habár a színpadra mankóval jött be, láthatóan fájlalta is a lábát, a hangverseny során pedig kizárólag jobb lábbal kezelte a pedálokat.

 

Ez persze semmit sem vont le az összhatásból, a művésznő ugyanis eleve rengeteg barokk billentyűs darabot játszik, melyek valamivel szikárabb, úgy is mondhatnám, férfiasabb előadásmódot követelnek meg a többnyire a csembaló helyett használt zongorán. És bizony jól állt De Fallának ez a régizenésebb beütés. Első hallásra talán távolinak tűnhet a párhuzam, de valahol a Quartett Escualo Piazzolla-értelmezéseire emlékeztetett a dolog, ahol a jazz, benne a modernizmus egyszerre elitista és a zenei közbeszédre alapozott játékossága keveredett a barokkos megszerkesztettséggel és a szigorú szabályokra épülő ornamentikával. Talán épp ezért éreztem különösen izgalmasnak a jellegzetesen huszadik századi ritmikai megoldásokat, melyeket mind a régmúlt, mind a mai kor felfogása módosított, hogy alapvetően egyedivé tegye a felhangzó műveket.

 

Közben rendkívül dinamikusra sikerült a zenekar és a zongora – a Sosztakovics-darabban pluszban még a trombita – interakciója, és így valóban tökéletes együttműködésnek, egymáshoz hangoltságnak lehettünk a tanúi. Mindezt még tovább fokozta Angela Hewitt szuggesztív előadásmódja, amely bizonyos értelemben egy másik, sajnos már jó ideje halott kanadai zseni, Glenn Gould hóbortosságát idézi, habár a művésznő nem dúdolással kísérte és a billentyűkre ráhajolva, szinte a hangszerrel eggyé válva játszott. Analógiaként a legtalálóbb, azt hiszem, a színészek, sőt, a balerinák némajátéka lenne. Angela Hewitt minden frázist, minden motívumot a testével és az arcával értelmezett, és ezzel tett hozzá valamiféle olyan érzelmi többletet a műhöz, amelyet egyedül egy hangversenyteremben tapasztalhat meg az ember. Egyszóval feledhetetlen este volt, ami az ő előadását illeti.

Ugyanakkor a Concerto Budapest és Keller András karmester szintén igencsak kitettek magukért. Sosztakovics kilencedik szimfóniájában mindenekelőtt a fúvósok és vonósok közti kontraszt rajzolódott ki élesen, amikor ezt kívánta meg a zene, máskor viszont finom harmóniában, egymást kiegészítve játszottak, a gyorsabb tempójú részekben pedig még inkább megmutatkozott az összhang, és nagyszerűen domborították ki a mű könnyed, jóformán pimasz játékosságát. Nem tudom, a komponista a sztálini rendszernek szánta-e a fricskát, az összhatás mégis erős ellentétben áll, mondjuk, a hetedik, „Leningrád” szimfónia megfontoltságával és komorságával. A II. Jazz-szvitből elhangzott három keringő pedig még ennél is közérthetőbben és légiesebben szórakoztató, különösen a harmadik darab, amelyet nem ritkán hallani szalagavatókon, és csengő-bongó ünnepélyességével és édesen áradó melódiáival méltán közönségkedvenc. A hangverseny ráadásában megismételve aztán mintha még felszabadultabban játszott volna a zenekar, így koronázva meg az amúgy is csodálatos estét.

 

Előadók:

Angela Hewitt – zongora

Devecsai Gábor – trombita

Concerto Budapest

Keller András – karmester

 

A koncerten elhangzott művek:

Dmitrij Sosztakovics: I. (c-moll) zongoraverseny, op. 35

Manuel De Falla: Éjszakák a spanyol kertekben

 

Dmitrij Sosztakovics: II. jazz-szvit - Három keringő

Dmitrij Sosztakovics: IX. (Esz-dúr) szimfónia, op. 70

 

Fotó: Simon Fowler