Főkép

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán" korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

 

Neil Gaiman, Michael Reaves és Mallory Reaves: Ezüst álom

(Agave Könyvek, fordította Farkas Veronika)

 

Az Ezüst álom a Köztesvilág folytatása, főszerepben egy 15 éves, vörös hajú fiúval, aki képes a miriádnyi párhuzamos világ között közlekedni. Tipikus második (avagy trilógia közepi) rész, amennyiben az első kötethez mérten mindenben emelkednek a tétek, új szereplők kerülnek be, a bonyodalmak fokozódnak, és a végén úgy rakjuk le, hogy na jó, köszi, ide a folytatást, de azonnal! (A jó hír, hogy arra talán nem kell nagyon sokat várnunk.)

 

Az is klasszikus második részbeli megoldás, hogy a főhős találkozik egy ellenkező neművel, aki igen megtetszik neki, de úgy egyébként az Ezüst álom javarészt az előzmény receptjét ismétli meg. Mégis működik. Ez részben annak is köszönhető, hogy a jól ismert, bevett trükköket alkalmazza, melyeknek olvasóként nehéz ellenállni, de annak is, hogy a történet hátterét adó multiverzum töméntelen sok lehetőséget kínál úgy a szereplők, mint a cselekmény és helyszínek terén, és ezt az írók ki is használják.

 

Apropó, írók. Neil Gaiman már az első részben is csak társszerző volt, ám a folytatás írásakor annyira nem ért rá, hogy jószerével csak arra futotta, hogy átbeszéljék a cselekmény szálait Michael Reavesszel, akire rábízta a részletek kidolgozását. Igen ám, csakhogy szegény Michael Parkinson-kóros lett, így végül a lánya, Mallory végezte a konkrét írást. S hogy hármuk, vagy a szerkesztő ügyességét dicséri-e, azt nem tudom, de akármilyen pörgős és szédítő is a sztori, nem találtam benne hibát (s ha mégis lenne, simán ki lehetne magyarázni némi kvantumfizikával vagy mágiával).

 

Nem mondom, hogy a Köztesvilág trilógia első két része felér Gaiman igazán emlékezetes regényeinek a szintjéhez, de szórakoztató olvasmány, s néha ennél több nem is kell.

 

Esther Hicks és Jerry Hicks: Sara harmadik könyve

(Totel Books, fordította Bokor Erzsébet)

 

Ahogy a Sara könyvek korábbi két része, az eleddig utolsó is megjelent már korábban magyarul, akkor még Sara és az ezerszavú beszélő bagoly címen. Folytatódnak tehát a Sara nevű kislány kalandjai, melyek nem tipikus gyerekkori kalandok. A beszélő bagoly, Salamon ugyanis a vonzás törvényéről mesél Sarának, sőt, a gyakorlatban is megmutatja neki a működését. Ez hol elgondolkodtató, komoly pillanatokat, hol valóban csodálatos kalandokat hoz a lánynak, mindenesetre a Hicks szerzőpárosnak sikerült ezt az ezoterikusnak is nevezhető tanítást érthetően és élvezetesen átadnia.

 

Hicksék a második kötetbe behoztak egy új főszereplőt, egy Seth nevű fiú személyében, s most is ezt a receptet követik: harmadiknak érkezik Anett, a városból vidékre költözött lány. Ez lehetőséget ad a szerzőknek, hogy a féltékenységről is meséljenek, meg általában az emberi kapcsolatokról. Mi több, arra is, hogy újra elmondják ugyanazokat a vonzás törvényéről, amiket már eddig is leírtak. Becsületükre legyen mondva, hogy, miként a második rész sem szimpla ismétlése volt az elsőben megismerteknek, úgy a harmadik kötet is új, más nézőpontból mutatja meg ugyanazt. Nyilván ehhez kellett Anett, és a változás, amit az ő megjelenése hozott Sara és Seth kapcsolatában.

 

Nekem az tetszik ebben a sorozatban, hogy gyerekek által is felfogható módon beszél olyan dolgokról, amikben valójában talán semmi hókusz-pókusz nincsen, egyszerűen csak olyasmik, amiket ha csinálnánk, akkor jó eséllyel jobb lenne az életünk. A körítés, Sara és barátai, a vidéki amerikai kisváros, a kalandjaik szinte mellékesek. Nem különösebben emlékezetesek, de nem is irritálóak, s talán ettől hitelesek. Hogy olyan hétköznapiak, még ha csodák történnek is velük.

 

Philip Reeve: Luccka és a Móka Hold

(Móra Könyvkiadó, fordította Kleinheincz Csilla)

 

Philip Reeve író (aki a – részben – Peter Jackson-féle Ragadozó városok film miatt hamarosan sokkal híresebb lesz nálunk is, mint eddig) és Sarah McIntyre illusztrátor közös, Káprázatos kalandok címen futó sorozatának negydik része ez a könyv. A sorozat az angol nyelvterületeken middle-grade-ként emlegetett, kb. 8-13 éves korcsoportnak készül, de én felnőtt fejjel is meglehetőst élvezem. Humoros ifjúsági regények ezek, melyeket elvileg nem köt össze semmi, mindazonáltal számos apró utalást rejtett el a rajzoló az összes könyvben az összes többi könyvre. Ez is ad neki valami sajátos fűszert, amiért lehet szeretni.

 

Luccka egy ott felejtett tojásból kelt ki a Móka Hold nevű vidámpark bolygón. A kislányt befogadta a színes közösség, és a furábbnál furább figurák sajátjukként nevelik őt. Jó barátja az összes mutatványos és játéküzemeltető, de a lányka leginkább arra vágyik, hogy a karbantartó páros, Pamats és Csíz bevegye őt harmadiknak. Erre mondjuk nincs sok esély, tekintve, hogy Luccka még kicsi az ilyesmihez, arról nem is beszélve, hogy történetünk kezdetén a vidámpark egyik játéka lerobban – aztán egyre-másra több is, s van, ami nem is le, hanem egyenest föl… Szóval jókora kalamajka kezd kialakulni, és miért ne pont ekkor érkezzen meg egy hivatalos vidámparkellenőr a Galaktikus Tanács Szabadidőért és Szórakozásért Felelős Albizottságától…?

 

A történet és a rajzok egyaránt pörgősek és vidámak, olvasni és nézegetni egyaránt élmény ezt a könyvet. Azért a kedvencem továbbra is a Sen és a száguldó szán marad, mert abba jó adag mondanivalót is szőtt a két alkotó. Amivel nem azt akarom mondani, hogy olyan nincs a többi részben, csak az valahogy fajsúlyosabb volt.