Főkép

Tetszik vagy sem, globalizálódunk, termékek, eszmék, emberek jönnek és mennek, aminek eredményeként a folyamatos változások korában élünk. Ezt szerethetjük vagy utálhatjuk, sok választásunk nincs, de véleményem szerint két dolgot megtehetünk. Egyrészt kihasználjuk a lehetőséget, és megismerjük, eltanuljuk a többiektől mindazt ami jó, illetve hasznos, másrészt pedig igyekezzünk megismertetni a nagyvilággal mindazon kincseinket, melyekre büszkék vagyunk, illetve mások számára is érdekesek lehetnek. Részemről a világzenével vagyok így, két év után még mindig kíváncsian várom, milyen új vagy régi lemez bukkan fel a lejátszóm közelében, a világ mely szegletéről származó zenészek próbálnak meggyőzni tehetségükről. Ennek köszönhetően a rovat változatlan formában megy tovább, hiszen rengeteg világzenei album jelenik meg, csak győzzem energiával és idővel a válogatást – továbbra is szigorúan szubjektív alapon.

 

 

 

Indialucia: Acatao (CD)

 

Ha a hallgatóban tudatosul az együttes neve, és ennek hatására asszociációkba kezd, majd hozzáteszi a CD borító belső oldalán olvasható sort, miszerint az albumot a legnagyobb flamenco gitárosnak, Paco de Luciának ajánlják, akkor nagy valószínűséggel már kitalálta, hogy a zenének köze lesz az Andalúziából származó, legalább négyféle népcsoport közreműködésével létrejött stílushoz (andalúz, arab, cigány és zsidó). India meg esetünkben nem mást, mint az Indiai szubkontinenst jelenti – egyszóval minden adott egy érdekes, két, egymástól távoli helyről érkező zene vegyítésére, amiből bármi kisülhet.

 

A lengyel Miguel (Michał) Czachowski flamenco gitárost 1998-ban meghívták Indiába tanítani, és ekkor kezdte el felfedezni az ottani, több ezer éves zenét. Az Indialucia formáció első, még 2005-ben megjelent lemeze nemzetközi siker lett, és szerintem a második, 2014-es kiadvánnyal sem kell szégyenkezniük. Ebben igazából az a szép, hogy Czachowski gyakorlatilag minden számot eltérő felfogásban komponált, vagyis mindegyik eltérő karaktert kapott, ami zavarba ejtően sokszínű albumot eredményez. Ez mindenképpen dicséretes, hiszen ennek köszönhetően sosem tudtam előre, mire számítsak a következő számban – és ezt nem a különféle hangszerek előtérbe helyezésével érte el, hanem tényleg nulláról építette fel a szerzeményeket.

 

Ott van például rögtön a címadó dal (Acatao), ami rögtön a mélybe rántja a hallgatót, mert egymással feleselve jelen van India és Andalúzia, bár a mérleg nyelve ez utóbbi fele billen. Kétféle énekstílus, flamenco gitár, háttérben egy kamarazenekar, klasszikus vonósokkal, tapssal, különféle ütőhangszerekkel feldúsítva – és az egészből nem káosz kerekedik, hanem egy meghökkentően működőképes világzene. A saját szerzemények mellett feldolgozásra is jutott idejük (Kinna Sohna), és szerintem ez a legjobban sikerült darab a lemezen. Anandita Basu qawwali stílusú éneke annyira India, amennyire lehet (már csak a harmónium hiányzik mellőle), a többiek meg közben flamencot játszanak, némi improvizációval fűszerezve, és ez is kerek egész, nem döccen, nem erőltetett (lásd videó). Ez egyébként igaz a majd hatvan perces hosszúságú korongra, végig érezhető a közös muzsikálás öröme, még az olyan nyugis tételeknél is, mint a záró „El Tilaque”. S nem utolsó sorban a zenében megtalálható a flamenco energiája, érzelemvihara, illetve India misztikuma, évezredek alatt tökéletesre csiszolódott zenéje.

 

Kinek ajánlom: India és Andalúzia találkozása izgalmas muzsikát eredményez – ez mindenkinek tetszeni fog.

2014-ban megjelent album (CM Records).

Az együttes weboldala: http://indialucia.com/

 

 

 

Martha Mavroidi: I Klosti kai to Veloni / Thread and Needle (CD)

 

Azt gondolom az a baj a zenei hagyományőrzéssel (már amennyire erre rálátásom van), hogy egy adott időpillanatba merevítve próbálják konzerválni őseik muzsikáját, aminek eredményeként pont a lényeg veszik ki belőle – jelesül az, hogy ezek a zenék a mindennapok, az élet részét képezték. És ugyan minden tájegységnek megvolt a maga jellegzetes népzenéje, ez azonban sosem volt állandó, hanem folyamatosan változott a helyi muzsikusok és a külső hatások eredőjeként (nem elfeledkezve a hallgatóság visszajelzéseiről, igényeiről). Természetesen nem azt mondom, hogy ne gyűjtsük, őrizzük meg apáink, nagyapáink zenéjét, de ezt ne szent grálként kezeljük, hanem formáljuk saját képünkre, tegyük naprakésszé.

 

Valami ilyesmit csinált a görög Martha Mavroidi, amikor negyedik lemezén összegyűjtötte hazája különböző tájainak népdalait, és újrakomponálta azokat, főként emberi hangra. Az a cappella album felvételeihez különböző énekegyütteseket és énekeseket hívott meg, ami egyszerre eredményezett változatosságot és tette autentikussá a zenét. Igen, ezek a dalok úgy hatnak, mintha száz évvel korábban énekelnék őket a falvakban, de közben teljesen pormentesek, frissek, üdék – így is lehet bánni a zenei örökséggel, tisztelettel, tehetséggel.

 

Nekem legjobban a „Dafkos and Lefka” szám tetszik, mert Argyris Bakirtzis hangja hátborzongatóan szép. Olyan mintha az ősidőkből szólna hozzám, minden mesterkéltség nélkül, a maga tisztaságában (ez mondjuk az összes énekesre érvényes a lemezen), amit jól ellenpontoz Martha Mavroidi éneke. A „Crazy rabbit” kórusa szintén gyönyörűséges lett, miközben a szólisták hangja pillangóként lebben a zöld mezők felett. Harmadikként pedig a „Garip” című tételt említem, mert ebben távolodnak el legjobban a hagyományoktól. Szöveg nincs, csak hangok, illetve Vagelis Karipis és Tasos Poulios imitálja az ütőhangszereket.

 

Csak dicsérni tudom a I Klosti kai to Veloni albumot, mert Mavroidi saját szerzeményei és a népdalfeldolgozásai ugyan formailag helyenként eltérnek egymástól – a „Garip” beatbox-szerű betétje biztosan nem jellemezte eleink dalait –, a hangulatot, az érzést, az érzelmeket és letisztultságot tekintve azonban ugyanarról a tőről fakadnak. Ráadásul nem csak görög, hanem a környező balkáni dallamok is felbukkannak ezekben a szerzeményekben.

 

Kinek ajánlom: az a capella muzsikát, illetve a görög népzenét kedvelőknek kötelező darab.

2017-ben megjelent album (Violins Productions)

Az előadó weboldala: http://www.marthamavroidi.com/

 

 

 

 

Mighty Mo Rodgers & Baba Sissoko: Griot Blues (CD)

 

Gondolom mindenki járt már úgy, hogy találkozott egy ismeretlen emberrel, beszélgetésbe elegyedtek és kiderült, egyformán látják a világot, hasonló a véleményük, talán még a tapasztalataik között is van átfedés. Különleges pillanat átélni az érzést, miszerint a családunkon kívül van még ember a földön, akivel rokonlelkek vagyunk. Pontosan így járt Baba Sissoko, amikor egy litvániai koncerten meghallgatta Mighty Mo Rodgers blues muzsikáját. Úgy érezte azonmód fel kell mennie a színpadra, hogy részese legyen a varázslatnak. Így kezdődött a kapcsolatuk, aminek folytatásaként közösen készítették el ezt az albumot, és idén tavasszal sorra adják a Griot Blues koncerteket.

 

Érdekes, hogy életük ilyen kései szakaszában találkoztak (Mo 75 éves, Baba 55), miként azt is fantasztikusnak tartom, ahogyan egymásra hat a zenéjük. Az amerikai blues visszamegy Afrikába, ahonnan megújulva lép elénk – röviden így tudom összefoglalni a történést. Nem csak arról van szó, hogy az afrikai hangszerek gazdagítják a hangzást, hanem ottani ritmusok, dallamok, s nem utolsó sorban a griot történetmesélés módosítja az egyébként fekete gyökerekkel rendelkező bluest. A booklet szerint csak öt napot töltöttek a stúdióban! – ez mindenképpen bámulatos, hiszen más együttes ennyi idő alatt a dobhangzás beállításával sem végez. A felvétel úgy szól, mintha egy élő koncerten lennénk, tele energiával, érzéssel. Az meg már tényleg csak az érdekesség kategóriába tartozik, hogy a kísérő muzsikusok európaiak voltak, így gyakorlatilag három földrész van jelen a zenében.

 

Szokás szerint bajban vagyok, mert a Griot Blues album az elejétől a végéig tetszik, változatos, hangulatos, a zenére meg egy rossz szavam nincs. Persze némi gondolkodás után összeállt a hármas listám. Elsőként a címadó, és egyben utolsó számot emelem ki, mert ez griot módra meséli el, miként is jött létre ez a produkció, miközben tökéletes blues szól, amit Sissoko ngoni játéka színez. Aztán ott van a nyitó tétel, a „Shake ’Em Up Charlie”, amiben reggae/dub ritmussal bolondítják meg az alapot, vagy a „Mali To Mississippi”, amiben tényleg összekötik a két kontinens zenéjét. De mindegyik szám megérdemli a figyelmet, végig érvényesül a két muzsikus együttgondolkodása, párbeszéde. Ami legszebb az egészben, hogy ez az album csupán az első darabja a tervezett trilógiának, szóval a varázslat itt még nem ér véget, tartogatnak számunkra pár meglepetést.

 

Kinek ajánlom: blues és griot – zseniális ötlet zseniális kivitelezése, ez is kötelező hallgatnivaló.

A 2017-ben megjelent album (One Root Music).

Az együttes weboldala: http://griotblues.com/