Főkép

Ahogy felcsendül a már legendás nyitány, elrobognak előttünk a gigászi sárga betűk és a történet rövid, ám mégis epikus ismertetője, azon kapjuk magunkat, hogy ismét a csillagokat nézzük egy moziszékben ülve. Ez már csak azért is megdöbbentő, mert a legelső filmet követően a rajongók éppen-éppen juthattak csak hozzá a Star Wars élményhez, két film között hosszú-hosszú évek teltek el – azóta sokat változott a világ, felfutott a filmgyártás, minden korábbinál több pénzt akarnak kisajtolni a blockbusterekből, és bizony évi egy Star Wars most már rendszeresnek tekinthető.

 

2015-ben újra elindult egy trilógia, aminek első része, Az ébredő Erő azért elég vegyes fogadtatást kapott. Ráadásul nem a legutóbbi trilógiát folytatták – hiszen azok előzménytörténetek voltak –, hanem az 1983-as A jedi visszatért, ebből fakadóan főleg a nosztalgiázásra és a régi rajongókra építettek. A történetvezetés, a karakterek és a miliő mind-mind az Egy új reményt idézte, önálló, friss gondolatokat pedig csak elvétve találhattunk benne. Sajnos pont ez hagyott bennem is rossz érzéseket két éve, és most pont emiatt... éledt bennem új remény a sorozat iránt.

 

Amiben Az ébredő Erő biztos, hogy újítást hozott, az a szereplőgárda. Olyan tehetséges fiatalokat mutatott be, mint a Hux tábornokot játszó Domhnall Gleeson, vagy az ellenállók legvagányabb pilótáját alakító Oscar Isaac. A nyitójelenetet ezúttal éppen ők teszik emlékezetessé, ugyanis együtt is remekül működnek a karakterek – ezzel az első percekben már az is tisztázódik, hogy ezúttal valamivel könnyedebb, humorosabb filmet fogunk látni. Ez már csak azért is nagyszerű, mert ettől a szereplők is emberközelibbekké váltak, nem mellesleg pedig az egysorosaik tényleg jól illenek a személyiségükhöz. Poe humorának a forrása a nagyképűsége, Huxé a kicsinyesség, Finnen leginkább azért mosolyoghatunk, mert elég egyszerű és néha esetlen, Luke szarkazmusát pedig a kiábrándultsága táplálja. Ez persze nem azt jelenti, hogy vígjátékot látunk, inkább csak azt, hogy méltósággal viseli mindenki a történteket, és képesek életszerűen reagálni egy-egy jelenetben.

 

A cselekmény előrehaladtával egyre több friss megoldással is találkozunk, új oldalai mutatkoznak meg a jellegzetes Star Wars hangulatnak, miközben azért a várt momentumok sem hiányozhatnak. Látványosnál látványosabb jelenetekben csap össze a két oldal, és bizony ezúttal is felsejlik a nosztalgiafaktor – de szerencsére nem olyan szinten, annyira ránk erőltetve, mint a hetedik részben. Sőt, Rian Johnson önreflexív-önironikus módon rájátszik ezekre a pontokra, amelyek annyira kiszámíthatónak tűnnek. Rey kiképzése kapcsán például nem mesélték el újra a Yoda-Luke páros történetét, bár meglehetősen becsapósan utalást tettek rá – elmaradása kellemes meglepetéseket okozott, és egészen új mederbe terelte a történetet.

 

A karaktereknél maradva: Rey és Kylo Ren kellemesen rezonál egymással, a két színész között határozottan jól működik a kémia. Érezhető, hogy sokkal többet tudunk a motivációikról, ezúttal sokkal emberszerűbben vezették fel őket – könnyebb őket megérteni, átérezni a tragédiáikat. Ráadásul bár ketten az Erő különböző aspektusait testesítik meg, mégsem szöges ellentéteik egymásnak: hiába akarják irányítani egymást, a közös érzelmi síknak köszönhetően azért képesek elfogadni a másikat. De tőlük függetlenül is érezhető, hogy Az utolsó Jedik sokkal nagyobb energiát fektetett a karakterek személyiségére (így az egyes jellemfejlődések is végre értelmezhetővé válnak, nem úgy, mint mondjuk az Anakin-Vader átmenet annak idején). Poe jóval nagyobb szerepet kapott, mint az előző epizódban, megváltozása tényleg dominánssá teszi, míg ezzel szemben Rey megmaradt a maga egyszerűségében és letisztultságában, túl sok mélységet nem kapott. Viszont sokkal inkább Finn az, akinél mostanra zavar, hogy csak a neki rendelt köröket futja le, legalábbis számomra továbbra sem túl emlékezetes figura.

 

A látványvilág viszont továbbra is a régi: a megjelenő képek monumentálisak, a hatalmas sziklákon felcsapó hullámok, a hóesésben sistergő vörös lézerkard vagy éppen az emberi szemnek óriási lépegetők mély benyomást tesznek az emberre, és igazán jól mutatnak a filmvásznon. A fényképezés hibátlan és a jelenetek helyszínei is nagyon jól kigondoltak – például a trailerből ismerős vörös kristályos bolygó, amelyet végigszántanak a gépek. A tájakat színesítik továbbá a fel-felbukkanó élőlények, amelyek közül számomra a kristályrókák voltak a legszimpatikusabbak, de valószínűleg sokakat megragadott már az előzetes nyivákoló „tamagocsija” is.

 

A Star Wars egyik nagy érdeme szerintem, hogy igazán sokszínű és tágas az univerzuma. Az új rész pedig ráérzett arra, hogy, központi viszályok ide vagy oda, többet kellene megmutatni a galaxisból. Hiszen a mondhatni „polgári” világok mellett számos békés és kevésbé békés, fejlett és fejletlen része is van a Star Wars világának, amelyeknek mind más és más hangulata van, és az ilyen helyeken találkozhatunk az igazán érdekes karakterekkel. Az utolsó Jedikben tovább színesedik a világ, egyre nagyobb részét ismerhetjük meg – sőt, egyre több szereplő szemszögéből láthatjuk a jók és a rosszak konfliktusait is. A film ésszerűen keveri az új, könnyedebb elemeket a „keményvonalas” rajongóknak szánt utalásokkal és motívumokkal, így egy nagyon szimpatikus (és persze jövedelmező) középutat teremtett meg, ami tényleg széles körben élvezhetővé teszi.

 

Az utolsó Jedik magabiztosan folytatja tovább azt az utat, amit a Zsivány Egyes már elkezdett: remélhetőleg az évek folyamán ez gyümölcsözni fog, és hasonlóan jó, mindenki számára élvezetes filmeket fog kitermelni az utókor számára a világ egyik leghíresebb filmsorozata.