Főkép

Amikor szóba került, hogy írjak az új lap első számáról, rövid gondolkodás után igent mondtam, lévén évtizedekkel ezelőtt kedvtelve forgattam a Magyar ponyva pitaval című kötetet, és kíváncsi voltam, manapság mit árulnak részben ilyen címen. Helyzetemet egyszerűsítette, hogy a világzenei kalandozásomnak köszönhetően csak módjával követem a hazai könyv- és képregénykiadás fejleményeit, így gyakorlatilag semmit nem tudtam az első szám előzményéről. Amit megmondom őszintén, különösebben nem is bánok, mert így csak a lényegre, magára a kiadványra tudtam koncentrálni.

 

Hajdanán, évszázadokkal ezelőtt, amikor még nem volt se rádió, se tévé, se internet, se szociális média, az egyszerű, jobbára vidéken élő népek ugyanúgy kíváncsiak voltak a szaftosabb eseményekre, mint napjaink bulvárújság fogyasztói. Csak akkoriban más lehetőség nem lévén, az emberek beérték a vásárokon a földre leterített ponyvákon árult füzetekkel, amelyek gyakorlatilag sokféle igényt próbáltak kielégíteni, gyakorlatilag a vallásos sztoriktól a betyárballadákig minden kapható volt. Persze a legnagyobb sikert a betyárokról szóló vagy valamely borzasztóbb gyilkosságot ismertető verses vagy prózai füzetek aratták – és tegyük hozzá, akkoriban a népesség többsége nem tudott olvasni, illetve nagyjából feleennyien éltek a Kárpát-medencében, mégis, egyes füzetekből több tízezer példányt adtak el.

 

Mindezek fényében talán mondanom sem kell, kíváncsian vártam, 2017-ben mi kerül a ponyvára. A kiadvány kivitelezése szerintem teljesen rendben van (azért a jövőben javaslom a fattyúsorok mellőzését), a belső borítón elhelyezett korabeli hirdetések megadják a kor, 1894 hangulatát, a tipográfia tetszetős. A címlap pedig hajaz a ponyvákra: csecsemővel hadonászó hatalmas és sötét alak, előtte kiszolgáltatott, zilált ruházatú nő, aki mégsem az óriásra, hanem az előtte álló, kezében kést tartó férfira tekint. Az előtérben pedig egy átlagpolgár nézi a jelenetet, miközben a háttérben felsejlenek a korabeli főváros épületei.

 

Baráth Katalin krimisorozata óta egyáltalán nem tűnik lehetetlen küldetésnek a Kiegyezés és Trianon közötti időszakba helyezni bármely történetet, hiszen a megfelelő információk rendelkezésre állnak, és ettől kezdve már csak a szerzőn múlik, mit kezd a lehetőséggel. Ebből a szempontból úgy gondolom, Tálosi András óvatosan járt el, mert a háttérből csak annyit említ, amennyit feltétlenül muszáj (városkép, ruházat stb.), a hangsúlyt a történetre és a szereplőkre helyezi.

 

A sztoriról túl sokat nem árulhatok el ünneprontás nélkül, ezért legyen annyi elég, hogy van benne misztikum, szerelem, évtizedes titkok – egyszóval minden olyan elem, ami manapság elvárható egy misztikus , jól megírt krimitől, aminek ráadásul bizonyos értelemben korlátot jelent a terjedelem – hetvenegynéhány oldalba kellett karakterábrázolástól, történetvezetéstől, háttérhangulattól kezdve mindent belezsúfolni, ezért inkább egy hosszabb novelláról vagy egy soványka kisregényről beszélhetünk. Amiben a szerző nem találja fel a spanyolviaszt, csupán a rendelkezésre álló elemekből tálal elénk egyszeri fogyasztásra alkalmas történetet – de ennél többet személy szerint nem várok el egy ponyva magazintól.

 

Elsőre szimpatikusak a fontosabb szereplők, Sándor Kristóf, mint idősödő magándetektív, a titkára, Kohn rabbi, Kardos Aurél rendőrtiszt és persze a gyanúsítottak köre. Azonban a tartós barátsághoz a jelenlegieknél több infóra, közös kalandra lenne szükség, olyanokra, amelyekben a most elhintett utalások értelmet nyernének, és a szemünk előtt formálódik a sorozatszereplésre alkalmas karakterek élete.

 

Az persze szerintem még nyitott kérdés, hosszú távon – ha fennmarad addig egyáltalán – milyen irányba halad majd a magazin. November végén pár kérdésre talán választ kapunk, hiszen az ígéretek szerint akkor jelenik meg a második kötet.