Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

 

Yasmine Hamdan: Al Jamilat (CD)

 

A libanoni énekesnő-színésznő-dalszerző előző lemezét nem hallottam, így saját tapasztalatom nincs azt illetően, hogy az idén márciusban megjelent korongon a korábbihoz képest mennyire más zene hallható – de többek szerint Yasmine Hamdan új irányba indult el, aminek eredményeként helyenként visszautal, illetve viszi tovább a korábbi zenei elképzelést, még ha többnyire inkább már mást is játszik, énekel. Ez gondolom részben visszavezethető az új producerek személyére (Luke Smith és Leo Abrahams), akik olyan modern hangzást kevertek ki, amely illik a 2017-es Hamdanhoz és az arab tavasz után önmagát kereső arab világhoz.

 

Mint már annyiszor, ezúttal is felmerült bennem a kérdés, mennyire jelent előnyt vagy hátrányt a nemzetközi porondon, ha valaki a saját anyanyelvén énekel? Mert az rendben van, hogy a muzsika univerzális kommunikációra alkalmas, de bizonyos esetekben a szöveg, a mondanivaló fontosabb, mint az időben kifejlődő tonális struktúra, modellált hangok összefüggő sora – egyszóval a zene. Ezt pontosan ilyen esetnek érzem, bár gyorsan hozzáteszem, hogy a mondanivaló, az üzenet megértése nélkül is teljes értékű élményben volt részem (akit érdekel a szöveg, az interneten megtalálható az angol fordítás). Legfeljebb annyi hiányérzetem van, hogy a tizenegy dal nem áll össze kerek egésszé, csupán különféle hangulatok, érzelmek sorjáznak egymás után, miközben az arab és a nyugati zene keveredik egymással. Az meg már tényleg non plus ultra, hogy Hamdan különféle stílusokban énekel.

 

Legjobban a második szám, a klipes „La’Baden” tetszett, benne Hamdan könnyedén lebegő, kicsit elszállós, helyenként kitartott, de végig hipnotikus éneke – ez szerintem a rádiók slágerlistáira kívánkozik, lévén popos, szintis tétel, kicsit kelet, kicsit nyugat – ha kevés idő állna rendelkezésemre, akkor ezzel tudnám legjobban megmutatni az Al Jamilat album milyenségét. Ami persze erős csúsztatás lenne, hiszen minden szerzemény eltérő karakterrel bír, például a „Cafe” vagy a záró „Ta3ala” nagyon erősen épít az elektronikára, effektek, ismétlődő minták biztosítják az alapot – úgy tűnik, errefelé vezet az új irány. Az útkeresés ebben az esetben kísérletezéssel jár együtt, amivel semmi baj nincs, főként ha az olyan erős dalokat eredményez, mint a „K2”. Szellős szerkezet, letisztult, éteri ének, visszhangfoszlányok, minimalista hangszerelés (a minimalizmus egyébként az egész produkcióra érvényes) – újabb gyönyörű darab. Ráadásként a legtempósabb és egyben címadó számot ajánlom mindenki figyelmébe, mert az „Al Jamilat” ellenállhatatlan hömpölygése egyszerűen magával sodor, és ezen még a záró elektronikus rész sem változtat.

 

Kinek ajánlom: kristálytiszta hangú arab énekesnő találkozása a nyugati elektronikával, miközben a megtartja a hagyományos hangszereket. Hangulatos, gyönyörű album, mindenkinek, bármikor.

2017-ben megjelent album (Crammed Discs)

Az énekesnő weboldala: https://yasminehamdan.com/en

 

 

 

Monoswezi: A Je (CD)

 

Úgy tűnik, a kortárs világzene egyik meghatározó irányzata a különböző, lehetőleg egymástól távoli kultúrák keverése. Ezzel semmi bajom nincs, és mivel a globalizáció dacára még mindig nagyon sok, jellegzetes vonásokkal rendelkező zene létezik, úgy vélem, pár évig biztosan nem érünk a sor végére. És akkor még nem beszéltünk a nép-, illetve a folkzenén túli területről, a különféle stílusokról, melyekben további lehetőségeket rejlenek – bár úgy gondolom, a gamelán és a death metal összeházasítását senki nem tudja felülmúlni extremitásban.

 

A Monoswezit alkotó zenészeknek nem célja mások túlszárnyalása, megelégednek az állandó változással, új területek felfedezésével. Ha napjaink leegyszerűsítő szemléletét követem, akkor egyszerűen jazznek mondom amit csinálnak, méghozzá – ha létezik egyáltalán ilyen kategória –, akkor skandináv jazznek. Letisztult formák, kellő mesterségbeli tudás, egyszerűség, a kevesebb több elve. Igen, ez akár egy Ikea-katalógus szlogenje is lehetne, de itt nem lakásberendezésről van szó, hanem a lélek rejtett bugyrainak zenével történő megvilágításáról, oly módon, hogy a jazzt fülnek tetsző módon keverik, afrikai és indiai elemekkel.

 

Erre a jó példa a megklipesített „Loko U Muka”, amely harmóniummal kezdődik, aztán bekapcsolódik Hope Masike mbira játéka, majd bendzsó (a vendég Kim Johannesen játszik rajta), és a szerzemény lassan eltolódik egyfajta vallásos áhítat felé. Fantasztikusan jól eltalált lemezindító darab, ha mást nem, legalább ezt mindenkinek érdemes megnéznie/hallgatnia. A két énekes (Calu Tsemane és Hope Masike) hangja hozza a fekete kontinenst, a harmónium pedig egy az egyben az indiai Qawwali stílust idézi. „Esta Bem” a következő kedvencem tapssal kezdődik, majd énekkel folytatódik, és szerepet kap benne a vendégmuzsikusként meghívott Sidiki Camara, aki ütőhangszereken és ngonin játszik. Az éneknek itt is van egyfajta himnikus hangulata – egyébként meg a világ legtermészetesebb módján úgy hoznak létre valami újat, hogy a hallgatónak fel sem tűnik, annyira emberközeli, valóságos, mentes minden mesterkéltségtől a harmadik, A Je című lemezük anyaga.

 

Kinek ajánlom: ha létezne ilyen kategória, akkor világjazznek mondanám, amit a Monoswezi művel, így csak egy minimalista, hallgatóbarát jazzes világzenének, amiben Európa, Afrika és India keveredik egymással zseniálisan.

2017-ben megjelent album (Riverboat Records)

Az együttes weboldala: http://monoswezi.com/

 

 

 

Chico Trujillo: Reina de Todas las Fiestas (CD)

 

A 2017-es Szigeten az általam látott koncertek közül az egyik legjobb nyilvánvalóan a chilei Chico Trujillo társulat produkciója volt, akik nemcsak latin fiestát varázsoltak nekünk, hanem megmutatták, milyen manapság a cumbia, illetve milyen sokrétű Latin-Amerika zenéje. Már a koncerten elhatároztam, hogy legalább egy lemezt meghallgatok tőlük, mert kíváncsi lettem arra, mire képesek a stúdióban. Alapban kisebb intenzitásra készültem, amiből hiányzik az a plusz, amit az élő fellépés hozzátesz a zenéhez – és valóban ezt tapasztaltam, de az utolsó, 2015-ben megjelent albumuk ennek dacára tetszett, nagyon tetszett.

 

Elsősorban azért, mert nagyon változatos lett, gondolom köszönhetően a tagok eltérő múltjának, hiszen különféle formációkból érkeztek. Mivel a felvételek több országban készültek, érthető módon a helyi zenék szintén hatottak az új számokra. Végül, de nem utolsó sorban a stúdiókban vendégül látott muzsikusok szintén formálták a zenét. Mondjuk azt nehezen tudom elképzelni, miként tuszkolták be a mikrofonok elé a Banda Wiracocha harminc tagját – főleg úgy, hogy a Chico Trujillo formáció alapban tíz embert jelent.

 

A minden parti királynője (Reina de Todas las Fiestas) album többek szerint kísérlet az új össz-latin-amerikai zene létrehozására, cumbia alapokkal. Ezt nem tudom megítélni, csak azt, hogy, miként korábban említettem, nagyon változatos lett az új album. Van itt mexikói ranchera (Se Nota en el Ambiente Que Tenemos Que Partir), andokbéli pánsíp (Alturas), rock és persze cumbia, sok-sok cumbia. Harmadikként az albumzáró-címadó számot ajánlom mindenki figyelmébe, ugyanis a „Reina de Todas las Fiestas” alatt nemcsak a ritmusszekció (a dobos egy fantasztikus fazon), hanem a fúvósok (a három rezes szintén fantasztikus) és az együttesre jellemző vokál (Aldo „Macha” Asenjo énekes egészen hihetetlen: reppel, énekel, táncol, szakállas) is a legjobbat nyújtja – egyébként mindenki fura fazon az együttesben, de ez nagyon jól áll nekik. A hangulat olyan, mintha velük együtt ott ünnepelnénk a város főterén, táncolva-énekelve, a teljes lemez ideje alatt.

 

Kinek ajánlom: a legjobb cumbia album, amit idén eddig hallottam, bulizáshoz nélkülözhetetlen.

A 2015-ben megjelent album (Barbès Records).

Az együttes weboldala: http://chicotrujillo.com/