Főkép

Visszaolvasva az X-Faktor első kötetéről írt véleményemet, kicsit csodálkozom: márciusban mintha nem lettem volna túl lelkes, mintha nem lett volna rám olvasás után olyan nagy hatással ez a történet. Ehhez képest azóta is a folytatását várom, sőt, azt veszem észre magamon, hogy azóta is egy csomó képregényt annak a színvonalához hasonlítok – szóval akárhogy is legyen, biztosan komoly hatással volt rám. Kíváncsi voltam tehát a következő kötetre, no meg arra, hogy vajon mennyire fog „beindulni” a cselekmény, hiszen az első hat füzetet anno még felvezetésként aposztrofáltam, de ez azért nem tarthat örökké...

 

A második kötetben pedig annak rendje szerint egyre mélyebbre merültünk a történetbe, ami, legnagyobb örömömre, nem lett sokkal grandiózusabb. (Remélem, ez a jövőben is megmarad: sokkal jobban tetszik ez a „kisember” szemszög a szuperhősök között, mindenféle világformáló események nélkül.) Az X-Faktor Nyomozóirodával kapcsolatba kerül egy Bizarr Ügyek nevű cég, azonban az első találkozó nem sikerül túl jól: Madroxot, a Többszörös Embert kivágják a sokadik emelet ablakán, innentől pedig garantálható, hogy a nyomozók és a vállalat között tovább fog mérgesedni a helyzet. Közben pedig a mutánsok életében is megjelenik a Szuperhős Regisztrációs Törvény, ami még köztük is komoly feszültséget szül...

 

Talán ez utóbbi volt számomra a kötet legérdekesebb része: hiába jelent meg a Polgárháború időszakáról az elmúlt évek során pár képregény, valójában még mindig vajmi kevés érhető el magyarul a „kisebb”, a kevésbé jelentős szuperhősök véleményéről és tetteiről. Még akkor is, ha (például a filmnek köszönhetően) már lerágott csontnak tűnik a téma, bőven van benne annyi izgalmas gondolat, hogy megtöltsön akár az X-Faktor esetében is pár füzetet – például azzal, hogy ha nem is értenek egyet a mutánsok mindenben, azért még nem muszáj harcolni egymással (mint ugye a fővonalon). Vagy azzal, hogy miként lehet úgy kiállni valaki mellett, hogy amúgy nem értünk vele egyet, vagy minket nem érint testközelből az ő problémája.

 

Ez utóbbi egyébként is mintha központi téma lenne a X-Faktorban. Peter David érezhetően a kisebbségekre koncentrál, vagy pontosabban, a kisebbségek közötti kisebbségekre. Csak most döbbenek rá, hogy mennyire becsapós lehet egy-egy X-Men-történet: hiába tűnnek ugyanis az egész mutáns-közösség képviselőinek, ez közel sem biztos, hogy tényleg így van. Ők az elnyomott réteg első vonala, de vajon ki rejtőzik „hátrébb”? Mit élnek át, milyen problémákkal küzdenek, hogyan birkóznak meg egy-egy olyan eseménnyel, ami a fővonalnak (akár a képessége, akár a barátai miatt) sokkal egyszerűbb? És ehhez remekül passzol Higanyszál feltűnése és új képessége...

 

Nem mintha a történet többi aspektusa problémás lenne – talán még mindig nem pörgött fel eléggé, de ez nem biztos, hogy baj. Szeretem ezt a nyugodt tempót, hogy mindenre van idő, és simán tudunk tenni egy-egy múltbéli kirándulást, hogy jobban megismerjünk egy szereplőt. A Bizarr Ügyek vállalatban ráadásul egy nagyon izgalmasnak ígérkező főellenség bújik meg, aki valószínűleg később még nagyobb szerephez jut, és, remélhetőleg, továbbra is olyan nehéz morális dilemmákat vet fel, amelyek esetében nincs egyszerű válasz. Kíváncsi leszek, hogy Madroxék hogy fognak megküzdeni ezekkel.

 

Múltkor még kicsit értetlenkedtem a rajzok miatt, de, furcsa módon, most már nem volt velük gondom. Ariel Olivetti és Dennis Calero rajzai a kötetben lévő első füzetekben még mindig furcsa árnyékolású és szokatlan kidolgozottságú arcokkal rendelkeznek, de amint átveszi a stafétát Renato Arlem és Roy Allan Martinez párosa, mintha fejlődnének az illusztrációk is. Részletgazdagabbak lesznek a gesztusok és az arckifejezések, még az eddiginél is összetettebbek (és kaotikusabbak) a hátterek – kicsit Alex Maleevre emlékeztet ez a stílus (még ha nem is éri el az ő szintjét), ami talán hozzá is járul, hogy határozottan jobban tetszett. Arlem néhány teljes oldalas képe különösen kiemelkedőnek tűnt, érdemes sokáig böngészni a rajzait.

 

Aki esetleg eddig gondolkodott, hogy érdemes-e belekezdenie az X-Faktorba, azt csak bátorítani tudom: még ha érzésem szerint lesz még jobb, azért már az első két kötet alapján simán sokak kedvence lehet a sorozat. Izgalmas gondolatok, szerethető szereplők (csodálom is, hogy a mostani cikkemben nem lelkendeztem Layla miatt...) és egyre jobb történet – ráadásul a mostani kötettel kihajtható borítóval is kényeztet minket a Kingpin, úgyhogy nem lehet okunk panaszra. Mikor is jön a folytatás...?