Főkép

Nehezen feltárulkozó, csak lassan kívánatossá váló témákat kapunk Chris Pottertől, új szóló albumán. A korongon csak úgy hemzsegnek a Potterre jellemző jegyek: sok-sok unisono a szaxofon és a bőgő, a szaxofon és a zongora vagy éppen a zongora és a bőgő között, rengeteg trükkös ritmusképlet, lehengerlő technika és virtuozitás. Talán kevésbé magától értetődőek a dallamsorok, kevésbé vonzó mindaz, amit hallunk az előző két szóló koronghoz képest. A The Sirens-en bemutatkozó David Virelles játszik most zongorán, a korábbi alkalomhoz képest most Craig Taborn nélkül, és bár egyedül is nagyszerű, a tömbökben mozgó, sokszor az egészen pici részletekig megkomponált muzsikában valahogy nem jut kellően érvényre mindaz az ötletesség, ami általában rá jellemző.

 

Marcus Gilmore, a nagy jazz óriás, Roy Haynes unokája pedig ugyanabban a dinamikai sávban mozog állandóan, mint a többiek. Kiváló dobos, sokkal többet tud a hangszerről, mint rengeteg kortársa, de ez már a sokadik olyan lemez, amelyen sötét tónusú dobolással rántja a levegőtlen mélybe a muzsikát – mondjuk Vijay Iyer trió korongja jut kapásból eszembe. Talán nem elég pontos a megfogalmazásom, nem is biztos, hogy a dobolásának tónusa, inkább annak érvénytelensége okoz némi zavart: a felvételen – szemben az élő koncertekkel – az intenzitás hiányától éppen olyan laposnak tűnik, mint egy másik közreműködésén, Mark Turner-rel.

 

Pedig hogyan szólt Gilmore május közepén a Budapest Jazz Clubban! Lehengerlő dobos, fantasztikus intenzitással, viszont élőben éppen úgy, ahogyan a korongon – bár nagyszerű koncertet kaptunk, és szinte tényleg felrobbant a terem –, a kvartett azonos időkben egyszerűen nem teremtett túl nagy dinamikai kontrasztokat: vagy mindenki egyszerre játszott, és égett 200%-on; vagy mindenki éppen halkan játszott. Ez a lemezen is kitapintható minőség rejti el Gilmore nagyságát az albumon, amely egyébként Chris Potter előző korongjához hasonlóan, az Imaginary Cities megújulásra irányuló vágyával párhuzamosan, most is új utakat keres és talál. Nem annyira kompozicionális szinten – egyébként elképesztő volt, hogy a koncerten a most megjelent albumhoz képest is szinte csak új darabok hangzottak el –, hanem a játékosságban. Rengeteg tér jut ugyanis az egyes hangszereknek.

 

Először egy zongora-szaxofon duó nyit, hogy időnként akár a zongora, akár a bőgő, akár a szaxofon-dob párosa jelenjen meg önállóan, mintegy nagyobb lélegzetvételhez juttatván a muzsikát. Ez némileg szokatlan a darálásáról is híres tenoros lemezén, aki most rengeteg egyéb hangszerrel egészíti ki készlettárát és még sample-eket is használ – ez inkább Virelles-re volt korábban jellemző, viszont a koncerten Potter tekergette és nyomogatta a gombokat.

 

Virelles kubai vére inkább élőben vált dominánssá, már alig várjuk vele az új korongot. A Clubban mindenki készségesen dedikált, és nagyon meglepődtem amikor Virelles-szel beszélgetve felbukkant egy igazi hardcore rajongó, aki vagy nyolc olyan korongot húzott elő – némelyiket bakeliten –, amelyeken Virelles játszik. Az egyikkel kapcsolatban David még azt is megjegyezte, hogy bár ez az ő lemeze, még neki sincsen meg, és megkérdezte az illetőt, hogy hol szerezte: – Japánban – hangzott a válasz.

 

Szerencsére ezért az új Chris Potter korongért nem kell olyan messzire menniük; igazi posztmodern csemege.

 

Előadók:

Chris Potter – szaxofon, klarinét, furulya, ilimba, samples

David Virelles – zongora, celesto

Joe Martin – bőgő

Marcus Gilmore – dobok, ütőhangszerek

 

Elhangzó szerzemények:

1) Heart in Hand

2) Ilimba

3) The Dreamer is the Dream

4) Memory and Desire

5) Yasodhara

6) Sonic Anomaly