Főkép

Még sosem írtam The Rolling Stones-anyagról, meglehet, nem is fogok többet, mégis az a meglátásom, hogy ez a talán egyetlen alkalom sem lehet egy rutinból kirázott recenzió. Biztos nem menne, meg sem próbálom. Egy elmélkedősebb, latolgatósabb gondolatsorral szeretném kifejezni, mekkora a jelentősége annak, hogy új ’Stones-korong született, még ha nem is saját dalokkal, egyúttal igen különleges tartalommal, Blue & Lonesome címmel.

 

A The Rolling Stones az Omegát, hazánk kiváló rock zenekarát leszámítva, egyedülálló módon immáron 55 éve, folyamatosan működik. (Bár mindkettő kiváló életművel bír, a tagcserék száma és pláne a kreatív időszakok szempontjából nincs sok ok párhuzamot vonni a két együttes között.) A legtöbb esetben ennyi éves korokig nem zenélnek együtt a zenekari társak, miközben Mick Jagger és a keménymag többi része pedig már több mint két emberöltő óta elválaszthatatlan egységet alkotva a rock and roll beláthatatlan magasságban lévő trónusán ülnek, igen, még mindig.

 

Megszámlálhatatlan banda ért el kisebb-nagyobb sikereket, majd tűnt el a süllyesztőben, vagy megszürkülve küzd a túlélésért, a ’Stones viszont mintha konzerválódott volna: ma is arénákat tölt meg, hozza a letaglózó energiákat felszabadító koncerteket, akárcsak több évtizeddel korábban. Szinte felfoghatatlan mennyiségű kiadvány, közöttük harminc (!) stúdióalbum került ki eddig a csapat műhelyéből, amelyek 55 év távlatában vitathatatlanul az örökkévalónak szólnak.

 

Mit is várhat az ember egy ilyen, felfoghatatlanul hosszú ideje működő együttestől? Mi újat mutathat ez a majd’ 300 év (!) összéletkorú társaság, mikor más kiválóságok már 10-20 év után nem képesek maradéktalanul meggyőzni a világot? Ki tudja, mily régóta nem számít ez már. Óriási maga a tény, hogy itt vannak, és töretlenül alkotnak valamit; kiállnak a több ezer ember elé, és szórakoztatják őket. Képtelen elengedni őket a közönség, és ők nyilvánvalóan elképzelhetetlennek tartják faképnél hagyni a hallgatóságukat.

 

Örülhetünk, hogy még mindig kapunk valamit a ’Stones-tól; ezúttal egy feldolgozás lemezt. Ez akár olcsó szériaproduktumnak is számíthatna, ám úgy gondolom, szükségtelen magyarázni, miért nem az, ha csak a puszta létét nézzük is. Ha pedig a tartalomba is belemerülünk, időcsapdában érezhetjük magunkat. Keith Richards, Charlie Watts és a többiek fiatalkoruk blues hőseinek szerzeményeit játszották fel újra, durván hat évtizeddel azok eredeti rögzítése után, és azután, hogy ők maguk először a fekete blues zene vonzása alá kerültek (s ennek folyományaként Muddy Waters egyik darabja után választottak nevet).

 

Furcsa, majd rövid időn belül őrjítő jelenség volt, amikor fehér suhancok fekete bluest próbáltak játszani, majd kialakították az afroamerikai stíluselemeket saját igényeikre szabva a magukét. Most, 60 évvel később ismét érdekes a dolog: nagypapa korú fószerekként újra fekete zenét játszanak, ugyanazzal a céllal: tisztelegnek fiatalkori héroszaik előtt. Olyan electro blues hatalmasságok szerzeményei csendülnek fel a lemezen mások mellett, mint a dalszerző fenomén Willie Dixon, a herfli virtuóz Little Walter vagy a vokál király Howlin’ Wolf. Utóbbi az egyik leghangsúlyosabb példa, mely szerint Jagger nem sokat tud visszaadni az ének erejéből, mégis kellemes az előadásmódja, nem úgy, mint Walter dalainál, ahol az eredeti előadó bódult szenvedélyességét szerintem csak kifigurázásszerűvé torzulva képes felidézni. A hangzás viszont korszerűsége ellenére szépen idomul e régi dalokhoz, nyilván a mai kor szellemében kissé „felturbózott” módon szólal meg a produkció. Keith, Charlie és Ronnie Wood mesterien, kiváló érzékkel szólaltatják meg hangszereiket, és Mick szájharmonikájára sem lehet panasz, benne van a feeling, és ez épp elég. Két tételben Eric Clapton is hallható, aki az idő tájt ugyanabban a stúdióban rögzítette aktuális anyagát.

 

 

A fentiek szerint minimális ellenérzéssel tudom ajánlani a Blue & Lonesome tucatnyi darabját. A fent említett eredeti szerzők feldolgozásai kötelezőek, hiszen például Walter „I Gotta Go”-jában egy akkori rekorder listavezetőt tisztelhetünk, Wolf „Commit A Crime”-ja pedig e formájában is sejteti a termetes énekes ellenállhatatlan személyiségét. Az Eddie Taylor fejében fogant „Ride ’Em Down” egyéb dalok mellett klipet is kapott, amely cselekményével és dinamikájával jól passzol a nótához, nosztalgikus és mai egyben. Zárásként kettő Dixon-dal hangzik el, nagyszerű befejezéssel.

 

The Rolling Stones- és blues-rajongóknak garantált szórakozást jelent a Blue & Lonesome, és remélhetőleg eredményes kísérlet arra vonatkozóan, hogy a kevésbé avatott érdeklődőkhöz is közelebb kerüljön a ’Stones és a fekete blues.

 

Az együttes tagjai:
Mick Jagger – ének
Keith Richards – gitár
Charlie Watts –dob
Ronnie Wood – gitár

 

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Just Your Fool (Buddy Johnson)
2. Commit a Crime (Howlin` Wolf)
3. Blue and Lonesome (Little Walter)
4. All of Your Love (Magic Sam)
5. I Gotta Go (Little Walter)
6. Everybody Knows About My Good Thing (Miles Grayson, Lemon Horton)
7. Ride `Em On Down (Eddie Taylor)
8. Hate to See You Go (Little Walter)
9. Hoo Doo Blues (Otis Hicks, Jerry West)
10. Little Rain (Ewart G.Abner Jr., Jimmy Reed)
11. Just Like I Treat You (Willie Dixon)
12. I Can`t Quit You Baby (Willie Dixon)

 

Diszkográfia:
The Rolling Stones (1964)
The Rolling Stones 2. (1965)
Out of Our Heads (1965
Aftermath (1966)
Between the Buttons (1967)
Their Satanic Majesties Request (1967)
Beggars Banquet (1968
Let It Bleed (1969)
Sticky Fingers (1971)
Exile on Main Street (1972)
Goats Head Soup (1973)
It`s Only Rock `n` Roll (1974
Black and Blue (1976)
Some Girls (1978)
Emotional Rescue (1980)
Tattoo You (1981)
Undecover (1983)
Dirty Work (1986)
Steel Wheels (1989)
Voodoo Lounge (1994)
Bridges to Babylon (1997)
A Bigger Bang (2005)
Live at the Max (2009) DVD
Blue & Lonesome (2017)