Főkép

Te mit tennél, ha egész eddigi életedben különleges tudással, szupererővel vagy elképesztő hatalommal rendelkeztél volna, ami aztán egy csapásra eltűnt? Csalódott és szomorú lennél? Nem találnád a helyed ebben az új világban? Dühöt, haragot éreznél, ami ki akar törni belőled? Vissza akarnád kapni a képességedet – azt, ami miatt jó eséllyel egész eddig kiközösítettek, gúnyoltak a „normális” emberek? Rictor olyannyira elkeseredik, hogy öngyilkos akar lenni. Ő is a mutánsok azon kilencven százaléka közé tartozik, akik egy világméretű esemény következtében (ez volt a Mutánsvilág) elvesztették a képességüket. Szerencséjére megmentik, ezáltal megismerkedik az X-Faktor nevű nyomozóirodával, aminek a tagjai Manhattan Mutánsvárosnak gúnyolt részén tevékenykednek – ez az a hely, ahol még utolsó menedéket lelhetnek a mutánsok és az egykori mutánsok.

 

Bár életemben nem sok mutánsokkal kapcsolatos képregényt olvastam, amit a kezembe vettem, azok közül mindig az tetszett a legjobban, amikor nem világmegmentő hősökként vannak ábrázolva, hanem egy kirekesztett, elnyomott társadalmi csoportként. Nem idealizált, hatalmas önbizalommal rendelkező alakok: nincs hatalmas vagyonuk, ritkán érnek el látványos sikereket, ráadásul sokszor azt is megszenvedik. Megtört, frusztrált és csalódott figurák, akiknek elegük van abból, hogy „korcs”-ként kezelik őket, de mégis tele vannak kitartással, mégis segíteni szeretnének, mégis megmentik azokat, akik ellenük törnek. Amikor pedig lehetőséget kapnak arra, hogy ők uralják a világot, nem élnek vele, sőt, a lehető legrosszabb módon végzik: többségük elveszi a képességét.

 

Mi lesz velük ezután? Hogyan tudnak beilleszkedni a társadalomba? (Be tudnak egyáltalán?) Hogyan kezelik őket azok, akik támadták őket, amíg mutánsok voltak? Hogyan tudnak megbirkózni azzal a hiánnyal, amit az erejük elvesztése okoz? A legérdekesebb Peter David X-Faktorában, hogy úgy koncentrál ezekre a kérdésekre, hogy tulajdonképpen nem is ez van a fókuszban. A nyomozóiroda tagjai (Rictor kivételével) továbbra is mutánsok – ám ez még nem jelenti azt, hogy ők nem sérültek a Mutánsvilág eseményei után. Olyan társadalmi helyzetben kénytelenek tevékenykedni, amikor nekik csak rossz lehet: közben pedig a saját problémáikkal, a saját életükből eredő gondokkal is el vannak foglalva. De hogy kik is ők?

 

A tagok között ott van Madrox, a Többszörös Ember, aki képes arra, hogy magáról teljes értékű, ám mégis személyiségének egy-egy jegyét tartalmazó másolatokat hozzon létre; Szirén, akinek hangja a legfőbb képessége; Guido, az erős, a tipikus „érző szívű melák”; az ellenállhatatlanul vonzó Monet St. Croix, vagy ahogy mindenki emlegeti, M; Rahne, vagyis Farkas (nem összekeverendő Rozsomákkal!), aki farkasemberré (hölggyé?) tud változni – illetve Layla Miller, akiről senki sem tudja, hogy mit keres ott, ki hívta, és egyáltalán, mit csinál, viszont a lány „tud dolgokat”, úgyhogy egyelőre inkább mindenki örül neki. Hozzájuk csatlakozik Rictor, hogy együtt járjanak utána a Mutánsváros lakóit sújtó veszélyeknek – a háttérben már ki is bontakozik valami fenyegető...

 

Látszólag mindez hagyományos, csapatra épülő nyomozós sorozatot is eredményezhetne, de Peter David képes annyit csavarni a koncepción, hogy a „hagyományos” jelzőt olvasás után indokolatlannak érezzem. Egyrészt ott a mutánsokkal kapcsolatos háttér, ami minden tett mögé egy újabb értelmezési réteget helyez. Másrészt nem szabad elfeledni a tagokat, akikből ugyan egyelőre, a bemutatás-fázisban még nem kapunk olyan sokat, olyan mélyen, de szerintem ez hamarosan változni fog. Harmadrészt pedig ott vannak az „ügyek”, amik amellett, hogy közel sem szokványos nyomozások, ügyesen illeszkednek egy-egy nyomozó lelki világához (hirtelen nem is tudom, hogy Monet vagy Szirén története tetszett jobban). Na és persze ott van Layla, akinek minden megmozdulása egyszerűen aranyat ér, zseniálisan szórakoztató a lány karaktere – remélem, később sem kell majd mellőznünk őt...

 

Az egyetlen, amiért egyelőre nem tudok maradéktalanul lelkesedni, az a grafikai megvalósítás. Szokatlan a stílus, amit Ryan Sook és Dennis Calero követ: egyszerűnek, vázlatosnak érződik, furcsa arcokkal, kifejező, de valahogy mégis elnagyoltnak tűnő gesztusokkal. Főleg Sooknál érzem ezt – az utolsó két szám, amit már Calero önállóan rajzolt, valamivel erősebbnek is tűnt. Pedig sokszor nagyon tetszik az, amit csinálnak (az éjszakai képek, a sötét, noiros hatású jelenetek abszolút telitalálatok), úgyhogy bízom benne, később kicsit jobban megszokom ezeket a rajzokat.

 

Az első hat füzet még érezhetően inkább a felvezetés a későbbiekhez, de már itt is látszik, hogy Peter David erős koncepcióval építkezik, és legnagyobb szerencsénkre (legalábbis én annak tartom) ez nem a látványos csaták képregénye lesz. Van viszont humor bőven, féltucatnyi remekül eltalált karakter (a szuperhősös képregényekhez képest szokatlanul színesen és okosan mesél például női szereplőkről), és úgy néz ki, hogy a történetben sem kell majd csalódnunk. Nem mellesleg nem kell hozzá különösebb előismeret, úgyhogy az is bátran vegye kézbe, aki esetleg a Mutánsvilágot nem olvasta – a remek szórakozás garantált. Ráadásul hamarosan itt a folytatás is...