Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Tinariwen: Elwan (CD)

 

Emlékeim szerint a Tinariwen zenéjével kezdődött kapcsolatom a világzenével, sok-sok évvel ezelőtt. Már akkor elvarázsoltak a tuareg népzene, a rock és a blues muzsika összeházasításával létrehozott, nemes egyszerűséggel csak sivatagi bluesként emlegetett zenéjükkel. Ezért kis túlzással a rovat elindulása óta azt vártam, mikor jelenik meg a következő lemezük, amiről aztán kötelező jelleggel írnom kell, hiszen a maga nemében még mindig kiemelkedő, amit csinálnak, és hiába van már társaságuk a tuareg másod-harmadgenerációs muzsikusok révén, fontosságuk egyelőre megkérdőjelezhetetlen számomra.

 

Folytatva az utóbb lemezek gyakorlatát, ezúttal is meghívtak pár nyugati vendégmuzsikust (Kurt Vile, Mark Lanegan, Alain Johannes és Matt Sweeney), akik mindegyike hozzátesz valamit az egészhez, de az ennek dacára jellegzetes Tinariwen muzsika marad, csak szebb, ízesebb lesz tőle (gondolok itt például a „Nànnuflày” gitárhangzására és Mark Lanegan énekére). Érzésem szerint zenéjükben még mindig a blues a meghatározó, ami teljesen érthető, hiszen az eltelt húsz év alatt még mindig menekülttáborokban élnek, és semmivel sem jutottak közelebb a saját hazához (a világ nagyvárosaiba szóló tartós meghívásokat pedig rendre elhárítják maguktól). Sőt, bizonyos értelemben a helyzet csak rosszabb lett, hiszen azon a környéken az utóbbi években csak még zavarosabbá vált a politikai helyzet.

 

A hontalanság miatt a lemez egyfajta utazás közbeni felvétel lett, amit három kontinensen rögzítettek, és ettől a szomorúság mellett érezhetően jelen van az állandó helyváltoztatás élménye. A tuareg zenei gyökerek leginkább a „Assawt” című számban fedezhetők fel, érdekes módon ez a sajnálatosan kevés, vidámabb hangvételű tétel közé tartozik. Szintén ezt a vonalat idézi a „Talyat”, amely azért meglepő, mert a gitárok a lemez többi dalához képest kevésbé hangsúlyosak, itt inkább a közös éneklés és a ritmusszekció kerül előtérbe. Aki inkább a gitárokat szereti, az hallgassa meg a korábban említett „Nànnuflày” szerzeményt, mint nagyon jó példa arra, miként hatnak egymásra a nyugati és a tuareg zenészek.

Véleményem szerint még mindig nagyon jó zenét csinálnak, amiben megvan a blueshoz szükséges szomorúság, de ennek dacára nyugalmat is áraszt magából – egyszóval hozták a kötelező, tőlük elvárt színvonalat.

 

Kinek ajánlom: sivatagi blues – egyenesen a stílus megalkotóitól.

2017-ben megjelent album (Anti Records).

Az együttes weboldala: http://tinariwen.com/

 

 

  

OUM: Zarabi (CD)

 

A lemez úgy kezdődik, hogy megszólal az arab lant (úd), aztán madárcsicsergés, majd felcsendül Oum el Ghaït Benessahraou, röviden Oum hangja, és a ködös-nyirkos-fagyos főváros helyett azonmód Marokkóban találtam magam, ahol napsütés, meleg és a titokzatos kelet várt rám, hogy felfedezzem azzal a zenével egyetemben, amit a negyedik lemezén nekem ajándékoz az énekesnő.

 

A madárcsicsergés egyébként nem utólag a zenéhez kevert effekt, hanem egyszerű háttérzaj. Az albumot ugyanis egy sivatagi kisvárosban (M`hamid el Ghizlan) vették fel – a szabadban. Ettől a költségkímélő megoldástól csak még szebben, tágasabban szól a lemez. A városra utal a cím, ami arab nyelven szőnyeget jelent, és egyben helyi sajátosság is: az itteni nők a régi ruhákból szőnyeget szőnek, ami szintén takarékos megoldás, de ha jobban belegondolok, akkor ily módon megőrzik a korábbi tulajdonos emlékeit. Ez az elgondolás bizonyos értelemben jelen van Oum zenéjében, hiszen az egyértelműen az arab zenére támaszkodik, csak kiegészíti pár modern stílussal, úgymind jazz, aztán van benne még némi afro-beat, és végezetül egy csipetnyi kubai-latin elem.

 

A Zarabi gyönyörű lemez, tele váratlan fordulatokkal, amiről nem nagyon van értelme bármit kiemelni, mert változatossága ellenére egységes zene. Működik háttérzeneként, de teljes szépségében akkor mutatkozik meg, ha odafigyelünk rá (tudom, ez minden zenére érvényes, de ebben az esetben erősen javallott az időráfordítás), mert például ahogyan békésen megfér egymás mellett a „HNA” című szerzeményben a jazz és az úd révén a keleti/arab dallamvilág, azt tanítani kellene. Vagy ott van a záró „Veinte Años” ahol a latin-jazz-arab mindenség keveredik egymással – ez ismét mesés darab.

 

Kinek ajánlom: gyönyörűséges arab-jazz keverék, kiegészítve egy fantasztikus énekhanggal – erősen ajánlott hallgatnivaló.

2015-ben megjelent album (LOF Music / MDC)

Az énekesnő weboldala: http://oum.ma/

 

 

 

Cimbaliband: Recycle (CD)

 

Ismét az a helyzet, hogy azon a héten hallgatok egy lemezt, amikor az együttest élőben is megnézem a Fonóban. Ezúttal a Cimbaliband van soron, akiknek az előző, 2015-ös Moldva című lemezéről már írtam korábban, és kíváncsian várom, mire képesek élőben a részben lecserélődött tagsággal. A személyi változások közül a legfontosabb az új énekesnő (Danics Dóra), aki nem a népzene, hanem az X-Faktor irányából érkezett. A zene terén azonban nincs meglepetés, gyakorlatilag még mindig a népzenét gondolják tovább.

 

Feleségem, aki hol szenvedő, hol érdeklődő alanya a heti lemezhallgatásaimnak, az ötödik-hatodik szám körül odajött hozzám, és megjegyezte, hogy ez kicsit olyan, mint a Góbé. Na nem ugyanazt játssza a két együttes, csupán a zeneszerzői elv tűnik hasonlónak (legalábbis most), vagyis egy tetszőleges népzenét feldúsítanak valami tetszőleges stílussal, amitől az jobb, modernebb lesz, és nem utolsó sorban olyan szövegeket tartalmaz, ami a fiatalabb generációkat is érdekelheti (például a „Pesti bringás”).

 

Dacára a tagcseréknek, egyáltalán nem érzek törést, ez a zene még mindig eleven, friss, lendületes. Hívhatjuk újnépzenének, nufolknak, vagy egyszerűen világzenének, a Cimbaliband hála az isteneknek még mindig a saját elképzelése szerint muzsikál. A (nem csak) magyar népzenén kívül van itt tangó, rockos momentumok, balkán, karibi-reggae és még sok minden más – tolakodás nélkül, szépen belesimulva, ráépülve az alapokra. Az zenészek rendelkeznek az ehhez szükséges tudással, hallgatás közben nem egymás mellé helyezett elemekkel találkozom, hanem szerves egységet képező nagybetűs ZENÉvel.

 

Danics Dóra hangja, stílusa egészen más, mint amit éveken át megszokhattunk, amikor magyar népzenéről/világzenéről esett szó. Azonban kétség nem fér hozzá, illik erre az albumra. Legyen szó a balkánnal kacérkodó „Ez vagy nekem” című számról, vagy az ellenállhatatlan múltidéző „Fő a kávé”-ról. Személyes kedvencként a „Pesti bringás” szerzeményt nevezem meg, mert viccesen aktuális a szövege, és nagyon tetszik az a lazaság, ahogyan keveredik a cimbalom és a reggae.

 

Most jönne az a kérdés, hogy vajon merre mennek tovább – de a Cimbaliband esetében ezt feleslegesnek érzem. Vannak annyira jó zenészek (a két Unger pedig annyira jó zeneszerző), hogy mindegy mit csinálnak, szerintem az legalább ennyire élvezetes és izgalmas lemez lesz. Ennél többet pedig még mindig nem várok el senkitől.

 

Kinek ajánlom: magyar népzenére épülő világzene, hozzáillő énekesnővel – az egyik legjobb tavalyi hazai.

A 2016-os album (Fonó).

Az előadó weboldala: http://www.cimbaliband.hu/