Főkép

Itt van ez a csávó, Nicky Belane, Los Angeles-i magánkopó, ül a lerobbant irodájában, él egyik napról a másikra, de minek, aztán ha valami csoda folytán ügyfele akad, rettenetesen rááll a problémára. Már persze úgy, hogy ez ne zavarja a leginkább egy elhasznált WC-papír állapotára emlékeztető életét, melyet az asztalára tévedő legyek másvilágra küldésén túl kettő dolog határoz meg: a pia és a nők. A sorrend felcserélhető, bár leginkább úgyis az előbbi kerül keze ügyébe – az utóbbit csak szeretné, így marad a lehúzott cipzár.

Hogy-hogy nem, egy nap telefonhívást kap: meg kellene keresnie a halottnak hitt francia írót, Celine-t. Aztán, egy újabb ügyfél valami Vörösbegyet szeretne előkeríteni Los Angeles Legjobb Nyomozójával; de még ezzel sincs vége, hiszen a sorban még ott áll a gazdag férj is, aki szeretné kideríteni, kivel hempereg ifjú, tüneményes felesége. És akkor az űrlényről még szó sem esett.

Belane, akihez képest Philip Marlowe absztinens, puhány, és egyébként is előzékeny úriember, kénytelen nagyon törni magát, hogy eljusson ötről a hatra – és ő tényleg minden, a lovi és a piálás mellett felszabaduló idejét az ügyek felderítésére szánja.

Na és itt van ez a másik csávó, Charles Bukowski, az amerikai irodalom egyik legkomolyabb kultfigurája, a hányattatott sorsú tótumfaktum, egyik állásból a másikba sodródó, leharcolt életművész. Az ő élete három alapvető fontosságú elem köré szerveződik: a pia, a nők és az írás. A sorrend ismét felcserélhető, de a legjobb az, ha az előbbi által okozott, állandó mámort az utóbbi kettővel vegyíti, a lehető legeredményesebben.

A Ponyva a német származású kocsmatöltelék majd’ fél évszázados, versekben, novellákban, és regényekben gazdag életművének utolsó darabja, sajátos továbbélése-kifigurázása a chandleri hagyománynak.

A könyv egy szóval: gyilkos. Belane (aki persze maga Bukowski) kalandjait a szerző rettentő pörgősen, számtalan, néha már az abszurdba hajló epizóddal tarkítva meséli el, olyan eszetlen dialógokkal és vércinikus stílusban, hogy képtelenség neki ellenállni. Persze trágár, mocskos, helyenként visszataszító, de kit érdekel?

A legjobb az egészben, hogy sose lehet tudni, mit hoz a következő oldal: egy újabb eszméletlen, Belane-féle osztást, vagy megint egy képtelen epizódot – egyedül abban lehetünk biztosak, hogy bármi történjék is, levezetésként/erőgyűjtésként a kocsmában fog kikötni emberünk.  Amellett, hogy röhög a saját műfaján, a Ponyva keserű tragédia is: egy olyan ember elcseszett életének, velejéig rothadt világlátásának bemutatása, akinek már régen nincs menekvés – az évek elmentek mellette, míg ő piásan fetrengett egy kocsmában, otthon, bárhol. Még szerencse, hogy a vén kujon a lét értelmetlenségétől való undorodása mellett olyan művek megírására tudta rászánni magát, mint például ez.