Főkép

Mondhatni szokás szerint felkészületlenül érkeztem a szombat esti Fonós koncertre, mert a Góbé társzenekaráról gyakorlatilag semmit nem tudtam, leszámítva a Fonó honlapján olvasható rövid ismertetőt, amitől nem lettem okosabb. Ez kizárólag az én hibám, mivel többszöri nekifutás után rá kellett jönnöm, hogy a tiszta jazz, de különösen a kortárs jazz fogyasztásához, értékeléséhez még túl fiatal vagyok – tíz év múlva majd újra megpróbálkozom vele. A wikipédia szerint Django Reinhardt az európai jazz fontos alakja, aki a múlt század húszas-ötvenes éveiben stílusteremtő módon hozzájárult a műfaj népszerűsítéséhez. Korábban semmit nem hallottam tőle, éppen ezért előzetesen nem sokat jelentett számomra, hogy a Canarro zenéje gyakorlatilag az ő örökségére, a gipsy jazz, a musette és a szving keverékére épül (valamint a hegedű és a gitár közös játékára).

 

Mindezek alapján talán érthető, ha visszafogott kíváncsisággal vártam őket, és azt latolgattam, hogy most vajon elő- vagy főzenekarként lépnek fel. Amikor beléptünk a nagyterembe, a hangszerek felpakolásából (zongora) kiderült, ők fognak kezdeni, ami örömteli fejlemény, mert már régóta váram a pillanatra, amikor a Góbé legénysége másodikként mutatja be tudását – ez végre bekövetkezett, teszem hozzá, teljesen megérdemelten.

 

Ezen az estén Attila barátom kísért el, és ő azt mondta, hogy a weben olyan felvételt is látott a Canarrótól, amelyen női énekes csatlakozott hozzájuk, de ezen az estén erre nem került sor, hat elszánt férfi nézett szembe a szépszámú közönséggel. Igen, meglepően sokan voltunk, hamarjában csak két este jutott az eszembe, amelyen ennyi érdeklődő gyűlt össze, szóval ha az a bizonyos tű lesett volna a padlóra, le nem hajlok érte, az biztos. Mondjuk azt nem tudom, milyen hatással volt a zenészekre az első sorban babzsákon heverő tizenévesforma lányok jelenléte, akik mint később kiderült, főként a Góbé miatt jöttek el...

 

Énekesnő hiányában instrumentális zenét kaptunk, egyfajta best of válogatást, olyan örökzöldekkel, mint a „Paris”, a „Lila akácok” és a „Stompin at Decca”, valamint saját szerzeményekkel, amelyek első hallásra nem rosszabbak az előző csoportba tartozóknál. Jazzről lévén szó, nagyon sok improvizációt és szólót élvezhettünk – összhatásában tetszett, amit hallottam, a zenészeknek egyértelműen megvan a szükséges hangszeres tudása, közülük nekem ezen az estén legjobban Soós Márton bőgős tetszett, nagyon lazán játszott. Zenéjük elemzése helyett itt egy videó, ilyenek élőben.

 

 

Egy biztos, ideálisnak bizonyultak, kellőképpen bemelegítették a közönséget. Mint ahogy azt már korábban említettem, nem voltunk kevesen, de mire színpadra lépett a Góbé, még többen lettünk. Az első sort alkotó tinikről már írtam, de csinos lányokból, zenekedvelő nyugdíjasokból sem volt hiány, miként az elengedhetetlen külföldi csoportot sem kellett nélkülöznünk, mellettem egy jobbára spanyolul beszélgető társaság foglalt helyet. A mai napig nem tudom eldönteni egyébként, hogyan keveredtek ide. Turistaként külföldön szerintem nem klubkoncertre megy az ember (kivéve, ha direkt ezért utazik), egyáltalán honnan szerez tudomást az eseményről, miként találja meg ezeket az általában nem központi helyen lévő helyszíneket, és akkor még nem szóltam a nyelvi korlátokról (bár ez engem sem zavar a világzenében, szóval ez nem lényeges szempont). A rövid felpakolási szünet alatt azt számolgattam, hogy ez már az ötödik vagy a hatodik Góbé koncert, amit van szerencsém látni, majd Attila megkérdezte, mégis milyen zenére számítson, miben utazik a Góbé. Mire nagyjából a végére értem suta magyarázatomnak, színpadra lépett a zenekar.

 

„Engem nem győzött meg a zenekar.” – ez az állítás tőlem nem messze hangzott el, de sajnos az indoklást már nem hallottam (pedig érdekelt volna), mert közben elkezdődött a koncert.

 

Ami egyszerűen fantasztikus volt.

 

Mi több, ezen az estén felülmúlták a múltkori születésnapi bulit, pedig sokáig úgy gondoltam, az megismételhetetlen. A frenetikus hangulat véleményem szerint két tényezőnek tudható be. Egyrészt a közönségnek – sokan voltunk, és a túlnyomó többség felkészülten érkezett, ami nemcsak abban nyilvánult meg, hogy hol a zenekarral, hol nélkülük énekeltük a szövegeket, hanem már eleve örömteli állapotban kezdtük a koncertet, vagyis bennünket már nem kellett hangulatba hozni, az első szám pusztán startpisztolyként jelt adott a buli kezdetére. A Fonóban még nem hallottam fülsértő erejű sikoltozást – egészen eddig. A taps, a tánc teljesen természetes volt, és szerintem nemcsak a közönség, hanem a zenészek is beleborzongtak abba az élménybe, amikor a viszonylag kis helyen száznál több ember énekelt. Egyszerre és ugyanazt.

 

Talán egy hónap, ha eltelt, az előző Góbé koncert óta (azt egyébként nem láttam), de úgy éreztem, a muzsikusok ki vannak éhezve a zenélésre, és ez, kiegészítve azzal a pozitív visszacsatolással, ami a nézők felől érkezett, egy hihetetlen előadást eredményezett. Akárcsak az afrikai muzsikusok, ők is úgy nyújtották, cifrázták a számokat, ahogy éppen kedvük tartotta, és ezen az estén cseppet sem volt zavaró, ha hatodszor ismételtük ugyanazt a pár sort.

 

Ezen az estén valahogy minden szám sokkal jobban szólt (a CD hangzásnál mindenképpen), mintha most maximálisan eltalálták/megvalósították volna a blues, a reggae és a magyar népzene lényegét – vagy ahogyan mondjuk a „Bartók Béla” című számot előadták. Pedig ezeket minden korábbi koncerten eljátszották, de valamiért most sokkal ütősebbnek bizonyult minden.

 

Másfél év tapasztalata birtokában örömteli fejlemény a változó repertoár, remélem ez részben az általam már nagyon-nagyon várt harmadik lemeznek köszönhető. Biztosan voltak új számok, legalábbis párat még sosem hallottam korábban, és ezek alapján apró hangsúlyváltozást érzékelek a zenéjükben, aminek pontos mibenlétét még nem tudom megfogalmazni, de egyáltalán nem tűnik rossznak.

 

„Sose halunk meg!” – közölte velünk Kiss B. Ádám. Remélem ezt a legújabb nanotechnológiai fejlesztések ismeretében mondta, egyébként az adott pillanatban mindenki egyetértett vele, azt kívántuk, hogy ennek az estének minél később legyen vége, így teljesen érthető, ha nem akartuk csak úgy elengedni a zenészeket, akik ennek köszönhetően kétszer adtak ráadást.

 

Egy varázslatos koncertélménnyel gazdagabban mentem hazafelé a fagyos éjszakába, és arra gondoltam, hogy a Góbé az egyik legjobb dolog, ami manapság a magyar világzenében történt. De hol van már a harmadik nagylemez?!