Beszámoló: Budapest Jazz Club 9. szülinap – 2017. január 7.

Mindig is tudtam, hogy szeretem a jazz-zenét. Csak éppen mostanáig nem nagyon hallgattam.

 

Éppen ezért kicsit izgultam, amikor szombat este elindultam a Budapest Jazz Club 9. születésnapjára. Fogalmam sem volt, mire számítsak igazán: milyen lesz a hangulat, a helyszín, a koncertek. A várakozást az is fokozta, hogy nem néztem meg előre az este programját, mert az ötlet, hogy hosszas tervezgetés után végre elmegyek a Clubba, jóformán az utolsó pillanatban jött. Mint kiderült, egy hosszú évek óta tartó, sok mindent túlélt baráti kapcsolatban is érhetnek még meglepetések: nem én voltam az egyedüli, aki élő jazz után vágyakozott, csak nem talált hozzá társaságot… Így aztán barátnőmmel le is csaptunk az első lehetséges programra, ami történetesen ez a szülinapi koncertest volt.

 

Nemcsak nem bántam meg, de minden várakozásomat felülmúlva még szerelembe is estem január 7-én. De ne szaladjunk ennyire előre.

 

A hét órás kezdés előtt pár perccel már annyira tele volt a koncertterem, hogy állóhelyet is csak bajosan lehetett találni, a szabad székekről nem is beszélve (noha ez volt az ominózus éjszaka, amikor -17 fokot mutatott a hőmérő, ugye mindenki emlékszik?). A közönség pedig üdítően színes képet mutatott, amit abszolút biztatónak találtam.

 

Egy rövid felkonferálás után első fellépőként a Bencze Alma Quartet alapozta meg a hangulatot, mégpedig kellemesen andalító, dallamos számokkal. Az együttes főként fel- és átdolgozásokat játszik, dalaikból egy órányi ízelítőt kaptunk. Külön kellemes és számomra kivételes meglepetés volt, hogy Bencze Alma vokalista minden szám előtt magyarul tömören összefoglalta, melyik dal szövege miről szól. Nem lehet nem egyetérteni vele abban, hogy a dalszövegek nagyon is fontos részei a zenének, és hozzájárulnak az élvezetéhez. Így már nemcsak a melódiák segítségével tudatosulhatott a hallgatóságban, hogy az egyébként nagyon egységes, kiválóan összerakott előadás a magány, az elhagyottság, a melankólia, a vágyakozás érzelmeire reflektál. A basszusgitáros Baksa Péter és a zongorán játszó Lachegyi Máté mellett a dobos Huszár Ákost érdemes külön kiemelni, hiszen valami elképesztő dobszólót produkált a koncertjük vége felé.

 

Almáék után egy igazi veterán zenészcsapat, a László Attila Quartet lépett színpadra, akik mind zenében, mind a fellépési stílusukban egy sokkal lazább vonalat követtek. „Elkezdjük a koncertet” – jelentette be váratlanul László Attila, amikor – felteszem – a közönség egy része még a büfénél állt sorba, így aztán nem csoda, hogy még az első szám végén is átküzdötte magát néhány ember a széksorok alkotta akadályokon a saját helyét keresve. Egyébként ez volt az első és utolsó alkalom, hogy a zenész a mikrofonba beszélt, a későbbiekben már nem tartotta szükségesnek – jogosan, hiszen minden szavát lehetett hallani a hátsó sorokban is, amikor egy-egy számról (a dalok saját szerzeményei) mesélt egy keveset. A kvartett a szavak helyett inkább magával a zenével kommunikált: lendületes, dallamos, leginkább vidám gitárzenét játszottak majdnem másfél órán át. Produkciójukban tagadhatatlanul az volt a legjobb, hogy látványosan és borzasztóan élvezték, amit műveltek a színpadon. Részben ez a lelkesedés, részben pedig maga a zene hozta ekkor már igazán hangulatba a közönséget is – már ha abból indulok ki, hogy néhányan a székükön ülve próbáltak táncra perdülni.

 

A sorban harmadik fellépő előtt papírforma szerint a Budapest Jazz Club születésnapi tortája következett volna, de apró csúszás miatt – ahogy ez már lenni szokott az ilyesfajta rendezvényeken – a programpontok felcserélésre kerültek. Ezt annak rendje és módja szerint a szervezők fel is konferálták, a színpadot pedig átrendezték, mégis meglepetésként ért, amikor egy hosszabb szünet után négy srác jelent meg rajta, és mindenféle bemutatkozást mellőzve elkezdtek zenélni. De félreértés ne essék, a Barabás Lőrinc Quartet nagyon is tudta, mit csinál. A remek hangosítás és a koncertterem kiváló akusztikájának segítségével egyszerűen beburkoltak minket a zenéjükbe, ami semmi máshoz nem hasonlítható.

 

A Cséry Zoltán billentyűsnek köszönhető elektronikus alapot Herr Attila és Nagy Zsolt támogatták meg basszusgitárral és dobszóval, hogy néhány felvezető taktus után Barabás Lőrinc trombitajátéka feledtessen el velünk minden mást, ami az előadásukon kívül létezik. Nem túlzok, ha azt mondom, az első szám végére abszolút rajongót csináltak belőlem – pedig hol volt még a koncert vége! Egyszerűen felsorolni sem tudnám, hányféle stílusból merítettek a drum and bass-től kezdve az indián népzenén át a jazzig (értelemszerűen). Legtöbb dalukat frissen megjelent első lemezükről, a Beardance-ről játszották – elsősorban a címadó dalt emelném ki, ami nemcsak egyedi hangzást, de a zeneszerző Barabás Lőrinc egyedi gondolatvilágát is tükrözi. Az este csúcspontját jelentő performanszért kijárt nekik a ráadás követelése, és az állva tapsolás sem maradt el.

 

Összességében tehát három briliáns koncertet hallgathattunk meg a Budapest Jazz Clubban, zenei és előadói stílust tekintve is remek válogatás volt. A szervezésre sem volt panaszom: a fellépők utáni torta (a Kaszala World jóvoltából) felvágása és szétosztása is zökkenőmentesen zajlott, ráadásul az est nem ért véget itt, a maradni vágyóknak továbbra is élő zenével szolgáltak. Ezért ezúton is boldog születésnapot kívánok a Jazz Clubnak, reményeim szerint jövőre még ezt is sikerül majd felülmúlni.

 

Ami pedig a szerelembe esésemet illeti: aki még nem jött rá, melyik fellépő zenéje volt a szerencsés, annak javaslom, olvassa el újra a cikket.