Főkép

Imádom Elmore Leonard könyveit, történeteit, stílusát, szereplőit. A Sima ügy pedig csak megerősített ebben, ugyanis Leonard ismét megcsinálta azt, amit korábban már több alkalommal: egyszerre tart izgalomban és szórakoztat, s nem utolsó sorban sosem tudom előre kitalálni az adott sztori végét.

 

Ezúttal két fehér férfi foglalja el a főszereplő helyét, és egyikük sem abban látja az anyagi boldogulás útját, hogy valamelyik irodában dolgozzon nap mint nap  – bár ezt valószínűleg felesleges mondanom a szerző rajongóinak. Ez a két fazon inkább a kockázatosabb, ámde sokkal gyorsabb gazdagodást jelentő rablást tartja egyedül üdvözítő megoldásnak, amit persze nem hebehurgya módon, hanem jól megfontolt, alaposan átgondolt tízparancsolat szerint óhajtanak végrehajtani (lévén tankönyv nincs választott szakmájukról). Ez a lista látható a borítón falfirkaként, szóval a két rablónk tényleg komolyan gondolja a felkészülést, ami persze önmagában kevés – minden a gyakorlati megvalósításkor derül ki.

 

Spoilerezés nélkül ennél többet vétek lenne elárulni a sztoriról, inkább köszönjük meg Leonardnak, hogy két ilyen bűbájos pofával ajándékozott meg bennünket. Időnként olyan érzésem volt olvasás közben, hogy nem banditákról, hanem a fősuli időbugyrában ragadt srácokról mesél, akiknek sokkal fontosabb az esti buli és az aktuális szexpartner megtalálása, mintsem a pénzszerzés. Az pedig felér egy szociológiai tanulmánnyal, ahogyan megismertet bennünket a Detroit városában található apartmanház lakóival, elsősorban a karrierhölgyeivel, akik alapban nincsenek felkészülve a laza, bulizásra hajlamos új szomszédokra, de meglepően nyitottak az időnkénti alkoholizálásra. Szóval ilyen volt a jobbára fehér Amerika az 1970-es években.

 

Manapság mintha újra erőre kapna az angolszász krimiirodalom hazai megjelentetése, de a népszerű szerzők közül véleményem szerint továbbra is toronymagasan kiemelkedik Leonard, akinek nincs szüksége 800 oldalra a megfelelő hangulat és környezet bemutatására, miként a karakterábrázolást is szűkszavúan oldja meg. Azonban továbbra sincs hiányérzetem, nem szeretnék többet megtudni antihősei múltjáról, indítékairól – ezek a figurák így kerekek, a maguk hibáival, esendőségével együtt.

 

Korábban már említettem, hogy mennyire szimpatikus a két rabló. Igazából a Ponyvaregény két fenegyereke jutott róluk az eszembe, mert miközben teszik a dolgukat, vagy éppen pihennek két bevetés között, annyira hétköznapi témákról dumálnak, mint két jólszituált családapa. Ott van például az a rész, amikor egy edzőteremben várakoznak, és persze ennek ürügyén kibeszélik a kondizást:

„– Sosem lennék képes fekvenyomásokat csinálni – mondta Stick. – Lehet, hogy jól hangzik, de szerintem kibaszott unalmas. Ha fogyni akarsz, inkább egyél kevesebbet.

– Nem is eszem sokat – felelte Frank.”

És mindezt már 1976-ban megírta Leonard, évekkel a Ponyvaregény előtt! A fenti párbeszéd egyébként jellemző a szikár stílusára, nincs felesleges duma, hosszú körmondatdzsungel, ezek az emberek egyszerűen beszélnek, minden irodalmiságtól mentesen.

 

Természetesen nem mondom azt, hogy minden regénye zseniális és kihagyhatatlan, de a Sima ügy véleményem szerint ott van a legjobb öt között. Legalábbis azok közül, amelyeket eddig kiadtak magyarul.

 

Utóiratként még annyit, hogy a történet egyik szereplője (Stick) egy másik történetben újra felbukkant, vagyis aki megkedvelte, az ott ismét találkozhat vele – írásunk erről a kötetről itt található.