Főkép

Bone Gapben, ebben a nyugat-amerikai kisvárosban nincsenek hegyek, völgyek, szakadékok, sziklák, szurdokok. Helyettük egészen másfajta hasadékok nyílnak: ezeken keresztül más világokba lehet átjutni. Olyan világokba, amiket az emberek csak ősi legendákból ismernek. És hát megesik, hogy néha eltűnik egy-egy ember a környéken, aztán nem kerül többé elő. Ez történik egy napon a gyönyörű, ám ködös múltú Rozával is, akinek már a városba érkezését is rejtélyek vették körül... Volt-nincs, és eltűnésének egyetlen szemtanúja Finn, a fura fiú, akinek végül senki nem hisz, mert nem tud személyleírást adni a férfiról, aki állítólag elvitte Rozát.

 

Bona Gapben nemcsak a hasadékok furcsák, hanem az emberek is. Az anya, aki pár állammal odébb költözött egy fogorvossal, és fiainak születésnapjára hazaküld tíz dollárt. A fiú, aki folyton szórakozott, és rémes az arcmemóriája. A lány, akinek vörös a haja, leperegnek róla a sértések, és tud bánni a méhekkel. A férfi, aki dédunokái helyett a tyúkjait dédelgeti. A fiú, aki orvos akart lenni, de végül nem mehetett egyetemre, ezért mentősként dolgozik. A lány, aki a semmiből jött, aztán ugyanúgy tűnt el, mint ahogy megérkezett.

 

Eleinte nem igazán voltam benne biztos, mit kéne várnom egy olyan könyvtől, amit egyértelműen „misztikusként” aposztrofálnak, ráadásul még ifjúsági is. Tartottam tőle, hogy egy érthetetlen katyvasz lesz, valamiféle nyálas-romantikus tini szerelmi szállal összefércelt, természetfeletti elemekkel bőven megszórt majdnem-történet, amiben csak az író (meg esetleg néhány nagyon elborult képzelettel rendelkező olvasó) talál logikát. Szerencsére nem igazolódtak be a félelmeim, sőt, kellemesen csalódtam a könyvben. Kicsit az álmaimra emlékeztetett: volt benne valami megmagyarázhatatlan, természetfeletti, titokzatos, amitől az amúgy életszerű történések is teljesen szürreálisak lesznek.

 

A Bone Gap azok közé a regények közé tartozik, amikbe bele kell rázódni (főleg ha amúgy nem olvas sok hasonló típusú könyvet az ember). Kell egy-két fejezet, amíg az olvasó hozzászokik Finn szórakozottságához, a suttogó kukoricához, meg úgy általában ahhoz, hogy Bone Gap lakói számunkra egyáltalán nem logikusan gondolkodnak és cselekszenek. És persze van romantikus szál is, de egyáltalán nem tökéletes, rózsaszín tiniszerelemről van szó. Itt szólnék pár szót a szereplőkről is: remeknek tartom, hogy Laura Ruby nem a megszokott, klisés fiú-lány karakterpárokkal játszik. Roza és Petey erős női karakterek, akik megállnak a maguk lábán is, nem várnak csodákra. Ugyanakkor az írónő nem esik át a ló másik oldalára sem: valahol mégis esendőek, gyengék, és segítségre szorulnak. (Persze az már nézőpont kérdése, hogy ez mennyire jó pont, én személy szerint nem értek egyet azzal, hogy minden lány legyen erős szupernő, akinek nincs szüksége férfiakra, úgyhogy támogatom az ilyen sokrétűbb karakterábrázolásokat.) Ugyanez elmondható a férfi karakterekről is: Finn és a bátyja mindketten összetett karakterek, akiknek megvannak a maguk erősségei és gyengeségei (amit az egyenjogúság nevében megint csak üdvözölni tudok): nekik is vannak érzelmeik (amiket néha félnek kimutatni) és félelmeik (amikről nehéz beszélni), ugyanakkor néha azért mégis szeretnek hősiesek lenni. És kellő elhatározással ez is sikerülhet.

 

A legszebb pedig az, hogy nemcsak a levegőben lóg az egész, hanem szól is valamiről. Feltételezem, hogy mindenkinek mást mond ez a könyv. Lesz, akinek egy gyors kikapcsolódást jelent, lesz majd, aki elgondolkozik rajta, és egészen biztosan lesz olyan is, akinek nem fog mondani semmit ez a történet, és pont olyan érthetetlen katyvasznak találja, mint amitől én is féltem. De nekem azt mondta ez a könyv, hogy nem szabad félni. Hogy a látszat egy dolog, de a felszín mögött sokkal bonyolultabb dolgok vannak – érzések, gondolatok, múltak, életek. Hogy a világ nem mindig azt hiszi rólunk, amit mi akarunk mutatni – és hogy ezért a másokról való ítélkezéssel is óvatosan kell bánnunk.