Főkép

Norah Jones visszatért a gyökereihez, vagy beült a Wayne Shorter Quartetbe Danilo Perez helyére? Egyik sem és mindkettő egyszerre, valamint sok minden más. De erőteljesebben nem is nyithatna a korong John Patitucci feszesen ritmizált nagybőgő szólamainál, Brain Blade-del a doboknál, Shorter sejtelmes szoprán szaxofon kíséretével. Jones egyre jobban zongorázik, Pete Remm Hammond orgonája pedig színezi és egyben megtöri a szigorú értelemben vett kvartett formát, de ettől még nagyszerű téma a hangulatában Herbie Hancock River:Joni Letters induló kompozíciójára („Court and Spark”) emlékeztető szerzemény, a „Burn” – nyilván Jones és Shorter közös közreműködése miatt is.

 

A felállások számról számra változnak az albumon, talán még felsorolni is túl sok lenne a rengeteg közreműködőt. Bár itt-ott hallani Tony Scherrt gitáron, Jones valahogy úgy tér vissza első, rögtön nyolc Grammyt besöprő albumának hangulatához, hogy a gitár hangzását teljesen minimalizálja – egy erősen zongora és orgona alapokra építkező, régi-új és közte sok korábbi munkáját idéző dalcsokorral örvendeztet meg minket.

 

Szuper jó kis album, amelyen a „Flipside” basszus alapja bár a „Hej Dunáról fúj a szél” dallamát is eszünkbe juttatja, attól még kétszer is megmozgat minket, legalábbis a Deluxe kiadásban, ahol a 12 témából álló program után még négy élő ráadást is kapunk három különböző koncertről – három darab a fő program témáiból került kiválasztásra, egy pedig nem más, mint a karriert beindító „Don’t Know Why”. Norah Jones félig kimunkált, füstös hangja még mindig elbűvölő, és bár mindig is nagyon jól kísérte magát zongorán, mintha megirigyelte volna Diana Krall képességeit: zongorázását érezhetően továbbfejlesztette, és annak már-már központi helyet szánt a többnyire saját szerzeményekkel megfestett hangzás összképében.

 

De remek feldolgozásokat is kapunk: Neil Young „Don’t Be Denied” kompozíciója egy kisebb énekkórussal hangszerelve, rengeteg rétegben kísérve himnikus magasságokba emelkedik. Horace Silver örökzöldje („Peace”), Duke Ellington „Fleurette Africaine (African Flower)” szerzeményével pedig tényleg formai értelemben is egyféle Wayne Shorter Quartetet hoz létre Jonesszal a zongoránál, mégpedig azzal a pikantériával, hogy Shorter nem szabadon, hanem meghatározott formákra játszik, amihez hasonlót már rég nem hallottuk tőle. Mindkét téma remekbe szabott, utóbbi szinte teljesen instrumentális, Jones csak dudorássza a melódiát, már-már elragadóan, még ha a moll-blues hangulata meglehetősen borús is.

 

Remek album, nagyszerű előadókkal és játékkal mindenkitől.

 

Előadók:

Norah Jones – ének, zongora, gitár

Wayne Shorter – tenor és szoprán szaxofon

John Patitucci – nagybőgő

Brain Blade – dob

et al.

 

A lemezen elhangzó szerzemények:

1. Burn

2. Tragedy

3. Flipside

4. It’s A Wonderful Time For Love

5. And There Was You

6. Don’t Be Denied

7. Day Breaks

8. Peace

9. Once I Had A Laugh

10. Sleeping Wild

11. Carry ON

12. Fleurette Africaine (African Flower)

Bonus Tracks

13. Carry On

14. Flipside

15. Peace

16. Don’t Know Why