Főkép

John Scalzi számomra mindenképpen fontos szerző, hiszen az egyik első sci-fi, amit olvastam, a Vének háborúja volt – igen, ennyire későn kezdtem fantasztikumot olvasni –, és jelentős szerepet játszott benne, hogy azóta már számtalan tudományos-fantasztikus regényen rágtam át magam. Többek között majdnem az összes magyarul megjelent Scalzi regényen is, noha az utóbbi időben bizony csökkent a lelkesedésem a művei iránt. Az elmúlt évek másik felfedezése volt számomra a Star Trek eredeti sorozata, ami szintén hamar az egyik kedvencemmé vált, és azóta már többször újranéztem a kedvenc részeimet. Így hát még ha Scalzira nemet is tudtam volna mondani, a Vörösingesek tematikájára viszont képtelen voltam (a cím a Star Trekre jellemző, vörös színű egyenruhát hordó alsóbb rendfokozatú űrhajósokra utal: ők általában a „feláldozható” szereplők a történetben, akikből gyanúsan sok hullik el minden bevetés alkalmával), úgyhogy némileg vegyes érzésekkel és aggodalommal vágtam bele a regény olvasásába.

 

A könyv első harmadában beigazolódni láttam a gyanúmat, hogy sajnos Scalzinak most nem jött össze mindez – valahogy a humora is volt már ennél jobb, illetve úgy általában nem szórakoztam elég jól. A paródia jelleg sem akart működni az elején, de talán csak azért éreztem így, mert mindenkit érzékenyen érint, ha kifiguráznak számára kedves szereplőket és dolgokat, de a mosolyszünet végül nem tartott sokáig. Egy ponton túl nem tudtam nem igazán jót derülni azokon a dolgokon, amelyek valójában számomra is a sorozat igazi báját jelentik: például a Dobozhoz hasonló univerzális eszközökön, a teljesen logikátlan és észszerűtlen megoldásokon, illetve a fizika törvényeinek kifacsarásán, ami igenis aranyos tud lenni. Egy idő után ráeszméltem, hogy ez a fajta parodisztikus hang egyáltalán nem akar bántó vagy rossz értelemben kifigurázó lenni, viszont kérlelhetetlenül rámutat olyan elemekre és tényekre, amelyek letagadhatatlanul jellemzőek a régi Star Trek és hozzá hasonló sorozatok világára.

 

Aztán elérkezett A Fordulat, amelyet szintén már jópár fejezettel korábban nagy magabiztossággal borítékolni tudtam, mégis működött. Ahogyan a Vének háborújában is ügyesen legózott Scalzi, most is valami hasonló történt. Nem arról van szó, hogy rémesen eredeti ötletei lennének, vagy éppen a világot váltaná meg, de a meglévő elemekből képes olyan egészet összerakni, úgy összeválogatni őket, hogy a végeredmény több lesz, mint a részek összessége. Ráadásul, ez aztán tényleg teljesen szubjektív már, de rengeteg olyan dolgot sikerült egymásra pakolnia, amit már régen szerettem volna egy regényben látni. Ennél többet erről nem szívesen fednék fel, minél kevesebb információ áll rendelkezésre az olvasás kezdetekor, annál jobb az olvasmányélmény, és ez erre a kötetre szerintem hatványozottan igaz.

 

A kötet vége felé a könnyed stílus ellenére kapunk némi drámai történést is, de szerencsére ezt sem feltétlenül szükséges rémesen komolyan venni, így nem alkot idegen testet a regényen belül. Az igazi érdekesség pedig a kötet végén vár minket, hiszen a regény történetének végeztével Scalzi szokatlan módját választotta annak, hogy további információkat adjon át az olvasónak. Három rövid fejezet, melyeket kódának keresztelt, betekintést enged három mellékszereplő sorsának későbbi alakulásába. Aki sokszor szomorkodik egy film vagy könyv végén, hogy sosem tudja meg, mi történhetett később bizonyos szereplőkkel, annak mindenképpen tetszeni fog ez a megszokottól eltérő megoldás. Az első kóda mindenképpen kiemelést érdemel, mind az ötlet, mind a megvalósítás kifejezetten ügyesre sikerült, és úgy gondolom, enélkül jelentősen kevesebb lett volna a kötet. A másik két rövid írás már egy sokkal érzelmesebb vonalat követ, és az igazán boldog befejezés érzetét kelti az olvasóban, amire, lássuk be, néha igenis szüksége lehet a léleknek.

 

Scalzi végül megint megcsinálta: el tudta érni, hogy faljam az oldalakat, hogy érzelmileg és gondolatilag is bevonjon a történetbe, bármennyire is könnyed sztoriról van szó. A nosztalgia-faktort is megfelelő mértékben használta ki, talán én még ennél többet is el tudtam volna viselni belőle, de a végére én azért, azt hiszem, nagyjából sejtem már, miért gondolta mind a Hugo-, mind a Locus-díj zsűrije a legjobbnak. Ráadásul meghozta számomra az elhatározást, hogy bármi is jelenjen meg legközelebb Scalzi tollából, én bizony meg fogom adni az esélyt neki, mert van valami ebben az ügyesen legózó és ötletelő szerzőben, amiért megéri olvasni újra és újra a regényeit. Kíváncsian várom, legközelebb mivel lep meg bennünket.