Főkép

Bár Sir Antonio Pappano és a római Santa Cecilia Akadémia Zenekara töltötte meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, mégis a francia trikolór színeiben pompázott a Művészetek Palotájának homlokzata, útban a Fesztivál Színház terme felé. Ott ugyanis nem kisebb jazz ikon lépett fel kedd este, mint a pentatónia hegedűs nagymestere, Jean-Luc Ponty Franciaországból, új zenekarával, számunkra teljesen ismeretlen zenészekkel.

 

Ponty talán az egyik legnagyobb hatású jazz hegedűs Stéphane Grappellit követően, hosszú karrierje alatt Frank Zappa zenekarában vagy éppen a Mahavishnu Orchestrában is szerepelt, és egészen egyedi hegedűhangzást teremtett meg. Több kritikusa is állandó jelleggel mint a hegedűsök John Coltrane-jét említi, persze csak Joachim Berendt nyomán. Én, őszintén be kell, hogy valljam, ezt az összehasonlítást erős túlzásnak vélem: Ponty valóban eredetit alkotott, de ez nem annyira a Coltrane-re jellemző kimeríthetetlen képzeletgazdagság hegedűn megszólaltatva, hanem sokkal inkább egy olyan hangkép, amely tüstént felismerhető – nem annyira az egymásra épülő hangok szintaktikája, hanem sokkal inkább a hangok, a hangzás színei által. A hegedű és effekt, és ha jól láttam/hallottam a koncerten, akkor a brácsa és az effekt kapcsolata sokkal inkább meghatározó nála, mint a különféle hangrendszerekből létrejövő egyedi hangkép. Ő egy olyan maestro, aki személyiségével és zeneszerzőként teremt meg egy sajátos hangulatot.

 

Persze ezt a hangulatot valamivel több, mint húsz éve, Al Di Meolával és Stanley Clarkkal egészen másként varázsolta körénk, még a Budapest Sportcsarnok 1999-es leégése előtt. Olyan 1995 környékén, a gyönyörű The Rite of Strings húros albumuk turnéján felejthetetlen koncertet adtak. Ezek még azok az idők, amikor – és most akkor írásban is köszönetet mondunk – a művészbejárónál álló biztonsági őr beenged jegyek nélkül két egyetemistát, akik meghökkenve látják, hogy függönnyel le van választva a Sportcsarnok fele, mert tizenegy-tizenkétezer ember nem kíváncsi ezekre a művészekre. Az ott jelenlévők persze még mindig sokszorosan túlszárnyalták számban a Fesztivál Színház közönségét, de kora ellenére Jean-Luc Ponty még mindig teltházat vonz – és az elmaradhatatlan magyar tévés stábot.

 

Friss és régi szerzemények váltják egymást a kilencvenperces műsor során, és mintha az időben utaznánk, visszacseppenünk úgy negyven évet, amikor még mindaz, ami történt, izgalmas lett volna. Most inkább a régi és az új idősíkok egymásra csúszása miatt vagyunk zavarban, főként azoknak a virágokba boruló, dinamikus optimista kompozícióknak köszönhetően, amelyek egyrészt üdítőek, másrészt bosszantóak. Egyrészt az a finomság, ahogyan Ponty még mindig hegedül, igaz, fakulatlan nagyságáról árulkodik, másrészt pedig érthetetlen, hogy a legjobb esetben is csak kísérő zenekarnak nevezhető tagoknál nem talált magának jobb társakat. Ahogyan oda-vissza adta Ponty a szólók közti átvezetéseket, az kétségtelenül mesteri volt, de az összes többi?

 

Előadók:

Jean-Luc Ponty – hegedű

William Lecomte – billentyűs hangszerek

Guy Nsangué Akwa – basszusgitár

Damien Schmitt – dob