Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. A hatékony helykihasználás miatt egy cikkben általában három albumról esik szó – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. A nagy fesztiválokon kívül a komolyabb szóló turnék is hiányoznak – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

 

Fanfare Ciocărlia: 20 (CD)

 

Pár hónapja jelent meg a román rezesbanda új lemeze, amit akkor felülmúlhatatlannak éreztem, mert annyira kiváló lett az anyag.  Ma viszont be kell látnom tévedésem, mert olyan muzsikát tettek le az asztalra a húszéves évforduló alkalmából, amely közelít a tökéleteshez. Mondjuk nem volt nehéz dolguk, hiszen csak annyi történt, hogy az utóbbi 20 év terméséből kiválogatták a nekik legjobban tetsző számokat, és tematikusan összerendezve dupla bakeliten közreadták. Mivel a lemezjátszómat már évekkel korábban leselejteztem a lemezgyűjteményemmel együtt, előzetesen némileg aggódtam, de aztán kiderült, hogy digitálisan is elérhető az anyag, szóval nem volt miért izgulnom. A 26 szám egyébként ugyanúgy négy részletben érkezett meg, mintha egymás után hallgatnám az lemezoldalakat – vagyis minden feltétel adott volt egy kiadós zenehallgatásra, és az ebből következő vigalomra (és egyben ők az első együttes, akik második alkalommal szerepelnek a rovatba).

 

Merthogy a Fanfare Ciocărlia elmúlt két évtizedes munkásságát gyakorlatilag folyamatos energiaáramlással egybekötött hangáradat jellemzi, és a most meghallgatott 26 szerzemény között sem találtam szomorút vagy ehhez hasonlót. Öröm és vidámság mellett a nagyfokú hangszertudás és a különféle stílusokra való nyitottság jellemzi az együttest. Nekik nem méltóságon aluli filmzenét játszani (James Bond vagy Gumimacik), miként értő kézzel nyúlnak az olyan klasszikusokhoz, mint például Duke Ellington karavánja (Caravan) – mindezt úgy, hogy azért megmaradjon a balkáni rezeshangulat.

 

A négy lemezoldal (Roots, Orient, Jams, Amigos) gyakorlatilag mindent elmond a társulatról, főként azt, hogy mennyire messzire jutottak az első lemezekhez képest. Ezúttal két videót mellékelek, melyek közül legalább a „Summertime” címűt mindenképpen megtekintésre javaslom, mert amit ezen művelnek, az egyszerűen hihetetlen. Jazz, ének meg két rézfúvós – gyakorlatilag bármely jazzklubban elmehetnének főattrakciónak.

 

Ki gondolta volna, hogy amikor húsz évvel ezelőtt Henry Ernst megállt az együttes falujában helyi muzsikát hallgatni, újabb sikertörténet kezdődik. Pár óra helyett három hónapig maradt – bámulatos mennyit fejlődött technikailag húsz év alatt a korábban főként esküvőkön fellépő tucatnyi roma zenész. Egyedül a lelkesedés, a bennük lévő tűz maradt változatlan. Ez idő alatt bejárták a nagyvilágot, és érzésem szerint az útközben szerzett élmények csak gyarapították zenéjüket, a más stílusokban játszókkal való közös muzsikálás pedig csak tovább díszítette mindazt, amit manapság Fanfare Ciocărlia néven ismerünk. Kívánok nekik még sok évet, és azt, hogy amikor eljön az idő, tudjanak fiatalítani, pótolni a kiöregedő tagokat, hogy ezt a varázslatot, ezt a lobogó életerőt, amit a színpadokon és a lemezeken árasztanak magukból, még sokáig élvezhessük. Boldog születésnapot!

 

Kinek ajánlom: a balkáni rezesbandák kedvelőinek, illetve mindazoknak, akik szeretik az életerőtől duzzadó zenét.

2016-ban megjelent lemez (Ashpalt Tango).

Bővebben az együttes facebook oldalán: https://www.facebook.com/FanfareCiocarlia

 

 

 

 

Afro-Haitian Experimental Orchestra (CD)

 

Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de én a kísérleti művészetek iránt nem vagyok nagy bizalommal. Ami azért is fura, mert egyébként nem vagyok ellene az újításoknak, világzenében egyébként is majd minden lemezzel valami újat ismerek meg. Mindezek fényében talán érthető, hogy némi bizalmatlansággal indítottam el ezt a lemezt, amelyet a Haitin lévő Francia Intézet igazgatója álmodott meg. Az elképzelése az volt, hogy a legjobb haiti muzsikusokat összegyűjti egy koncert erejéig, valamint meghív melléjük pár zenészt, akik majd úgymond a háttérben játszanak és megadják az alapot a közös produkcióhoz. A projekthez megnyerte Afrikából Tony Allen dobost (akinek az afrobeatet köszönhetjük) és a helyi zenészek legjavát – szóval minden adott volt a különleges örömzenéléshez.

 

A koncertet megtartották, a fellépés rögzítése viszont technikai okok miatt nem sikerült, miként arra sem volt mód, hogy a zenészek teljes létszámban újból összejöjjenek. Ezért aztán az öt napig tartó előzetes próbák alatt készült felvételeket vették elő, szükség szerint kiegészítették némi utólagos stúdiómunkával – és már meg el is készült a lemez.

 

Amely legalább annyira különleges, mint a Rocky Horror Picture Show – tele ismerős motívumokkal, de az egészet nézve mégis azt látja az ember, hogy ez valami más, valami új, valami szokatlan. Egyrészt milyen lehetett az, amikor a szobában együtt van 10-20 muzsikus, és mindenki hozza a saját stílusát, motívumait. A kibontakozó káosz helyett azonban valami egészen mássá lényegül át a közös zenélés, mert a különböző irányból érkező hangok egybeolvadva élvezhetőek, mi több, jobbak lesznek, mint önállóan.

 

Tony Allen dobolásában ott van Afrika, Olaf Hund billentyűs pont olyan mértékben adja hozzá az elektronikát, amitől az kísérleti és fogyasztható marad, Mark Mulholland gitáros pedig annyi elborultságot szolgáltat, amitől kétszeresen kísérletivé válik a zene. A helyieknek köszönhetően azonban – a vudu ellenére – az egész visszakerül a fogyasztható, befogadható szintre, de így együtt tényleg valami új születik. Erre a legjobb példa szerintem a „Pa Bat Kòw” című tétel, amelyben egyrészt hihetetlen dolgokat művel a ritmusszekció, másrészt Zikiki & Mirla Samuel Pierre énekével kiegészítve az egész egyfajta himnikus zenévé formálódik, a kaotikus hajlam ellenére. Érdekes, akárcsak az album, amely minimum 3-5 hallgatás után tárulkozik fel teljes szépségében.

 

Kinek ajánlom: a kísérleti zenék kedvelőinek.

2016-ban megjelent album (Glitterbeat).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/Afrohaitianexperimentalorchestra/

 

 

 

Kristi Stassinopoulou & Stathis Kalyviotis: NYN (CD)

 

Előljáróban csak annyit, hogy akik a görög táncházban hallott szirtakit szeretnék viszonthallani a lemezen, azok bizony csalódni fognak, mert ugyan nemzetiségét tekintve nincs eltérés, azonban a zene annyira messze van a hagyományos irányzatoktól, mint az a bizonyos Makó lovag Jeruzsálemtől. Az alapok egyértelműen a helyi népzenéből merítenek, de ennél sokkal határozottabban van jelen a pszichedelia (meg pár egyéb stílus), a maga lazaságával, elszálltságával.

 

Egyesek szerint az album elmélázós hangulatot áraszt, amivel nagyjából egyet is értek, hiszen az eredeti elképzelés szerint a gazdasági válság következményeit szenvedő görögségnek kíván utat mutatni, hogy a bizonytalan jövő és a múlt helyett a MOSTtal (ahogy azt a lemez címe is mondja) foglalkozzanak. Zeneileg viszont ez egy nagyon különleges album, amit hirtelen nem tudok semmihez sem hasonlítani, mert ugyan érződik a népzene, mint kiindulási alap, ezt azonban annyira átdolgozzák, kiegészítik, eltüntetik, hogy gyakorlatilag nem marad más, csak a zene, a maga egyszerűségében, szépségében. Ebben nagy szerepet vállal Kristi Stassinopoulou énekesnő, akinek lágy hangja simogat és vigasztal, a szövege pedig bátorít és gondolkodásra késztet. A mellékelt könyvecskében szerencsére angolul is olvashatóak a szövegek, melyek elgondolkodtatóak, vigasztalóak és nem utolsó sorban költőiek.

„Winter is coming, don’t you cry

Speak to me softly in the ear

A new medieval era, don’t be

scared

We’ll be together”

 

Stassinopoulou és Kalyviotis minimalista kompozíciókban gondolkodik, vendégzenészekkel együtt sincsenek soha négynél többen, így az egyszerűség a jelszavuk, mind hangszerelés, mind dallam, mind ritmus tekintetében. Ez összhatását tekintve időnként archaikusnak hat, mintha pásztortűz mellett ülnénk páran, és magunk örömére ősi nótát játszanánk (Strati Strati). A kedvencem egyértelműen a „Ouden Oida” (Nem tudok semmit), ahol az ének görög, a zene viszont nagyon nem – de együtt már-már slágerlisták élére kívánkoznak, annyira fülbemászó ez a szám.

 

Csak dicsérni tudom az albumot – nem tudom, mennyi idő alatt születtek meg a rajta hallható dalok, de nagyon kidolgozott, átgondolt mindegyik. Kelet és nyugat keveredik bennük, valamint a pszichedelia és az avantgard (meg elektronika), no meg múlt és jelen. Kis túlzással még a világzene kategóriából is kilóg, mivel azonban gyönyörűséges hallgatnivaló besorolás nem létezik, maradjunk a topligás világzenénél.

 

Kinek ajánlom: akik szeretik dallamok mellé adagolt mondanivalót, az újítást és a görög zenét.

2016-ban megjelent album (Riverboat).

Az énekesnő weboldala: http://krististassinopoulou.com/