Főkép

A Hevhetia Fesztivál harmadik napját a szlovák kiadó vezetője, Ján Sudzina nyitotta meg. Kiderült, hogy a budapesti rendezvénnyel egy időben Prágában is fut egy Hevhetia Fesztivál. Az előző napi koncertek kapcsán csodálkoztam is azon a háttérinformáción, hogy a zenészek Prágából jöttek vagy éppen másnap ott lépnek fel, de így péntek este végre összeállt a kép, hogy két, azonos nevű fesztivál közötti muzsikus-áramoltatásról van szó.

 

Péntek este kicsit úgy érezhette magát az ember, mintha egy mese elevenedne meg a szemei előtt – legalábbis a szlovák zongorista, Valér Miko a megjelenése alapján úgy nézett ki, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki… Miko triójában Belicza Tamás basszusgitározott, és Juraj Raši dobolt, azonban hiába Tamás az egyetlen magyar a trióban, Miko konferálta végig a koncertet – méghozzá magyarul! Nagy elismerés érte a zongoristának. Persze azért érezhetően kereste a szavakat (azt mondta, hogy igyekszik intenzíven tanulni Tamástól), olykor humoros szituációk is adódtak ebből.

 

De maradjunk bátran tovább a mese vonalon, hiszen a zenekar esti repertoárja a debütáló lemezük anyagára épült, aminek a címe ugye szintén meseszerű: Vibrations, States, Emotions. Miko játéka számomra az előző nap fellépő Pit Dahm produkcióját idézte. Ugyanaz a mélyen átélt, lélekből jövő játék volt ez, csak most nem a dob volt a „közvetítő közeg”, hanem a zongora. A zongorista végig, mondhatni együtt élt a hangszerével. A trió repertoárjában egymást követték a szépen kimunkált kompozíciók az „At The Full Moon”-tól a „From Sunrise Till Sunset”-ig. Egyébként az utóbbi szám kapcsán Tamás viccesen meg is jegyezte, hogy ennek a számnak a vége rejtélyes módon valahogy mindig elúszik a koncerteken (de a lemezen megvan!). Így most sem biztos abban, hogy lesz „naplemente”.

A Trio zenei világát leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy ők a könnyen befogadható jazz képviselői: az általuk teremtett atmoszféra még azokat is képes megérinteni, akik kevésbé kötődnek ehhez a műfajhoz. De ezt koránt sem úgy érik el, hogy egy könnyed, „se színe, se íze” kategóriába tartozó kompozíciókkal lépnek a színpadra. Ők a gondosan válogatott, mesterien összeillesztett hangok képviselői. A minőségi produkcióra éhes közönség mindig telhetetlen, így Mikóékat is még legalább további egy óráig hallgatta volna. Persze amit így kaptunk, az is egy kerek egész műsor volt. De, mint tudjuk, a jóból nehéz megtalálni a mértéket…