Főkép

Szinte képtelenség eldönteni, hogy miről szóljon ez a koncertbeszámoló, annyi minden történt az este kilenckor kezdődő és (egy rövid szünettel) éjfélig zakatoló koncerten. Talán a legátfogóbb kép akkor születne meg, ha a magyar dzsessz pulzusát meghatározó Dresch Quartet önmaga bálványának rombolásáról és instant újjáépítéséről szólna ez az írás – egy szerény óriás társaságában. De éppen ennyire elmondhatnánk ezt a történetet fordítva is, a lehengerlően kifinomult Chris Potter szaxofonosról – egy mára már ikonná vált magyar szaxofonos együttesével. A kérdés csak az, hogy kire / kikre helyezzük a hangsúlyt. Mindazonáltal mindkét esetben óhatatlanul egy méricskélő írás születne: ki, hogyan és mit játszott a nagyszerű este során és valahogy méltatlannak éreznénk a történtekhez, hogy ítéletet alkossunk ezekről a nagyszerű muzsikusokról. Túl jó volt az, ami történt.

 

Inkább szóljon az írás a zenéről, már amennyire ez a szavak szintjén lehetséges. A tavaly augusztusi közös koncert után kezdetben azon tűnődtünk, hogy hova lehet az akkori csúcsokat tovább fokozni. Talán erre született koncepcióként a folyamatos muzsikálás ötlete, és az első nyolcvan perc után azt hittük, hogy akkor ez most kivételesen egyrészes este a Budapest Music Centerben, és teljesen elégedetten tapsoltuk volna vissza a művészeket még egy ráadásra, amikor Dresch Mihály bejelentette, hogy most egy rövid szünet következik. Ekkor pedig már azt hittük, hogy túl voltunk mindenen: Potter utolsó szólója csúcsra járatta a muzsikát, a felsőfokot fokozta, a zenei intelligencia egyik bölcsének hangszere már lángolt és a bábeli magasságokba nem is volt a teremben senki, aki követni tudta volna. Pedig egyik titka roppant egyszerűen hangzik: szorosan a zenei alapokat adó harmóniákra építkezik. Még akkor is, amikor egy teljesen free-nek tűnő témában Dresch rendkívül szabadon játszik, Potter úgy levitál, hogy közben húzza a szerkezet gravitációja. És persze a ritmusok: sosem a ritmusszekció felett játszik, hanem benne, amitől egészen más érzete támad a zenének.

 

Hallhatóan rengeteg munka és gyakorlás, tudatos építkezés jellemzi Chris Potter játékát. Amikor a még kiadásra váró, a hetekben rögzített új korongjáról játszottak egy balladát – ami egyébként erősen emlékeztetett korábbi albumának egyik motívumára („Imaginary Cities 1”) –, leesett az állunk egy hangról hangra kidolgozott paneltől, de talán még elragadóbb volt, ahogyan kifejezetten arra a motívumsorra reagált Dresch későbbi szólójában. Egyáltalán, jó volt látni Dresch koncentrációját, ahogyan végig követte a kottát és a harmóniákat, amikre Potter improvizált, hogy utána fuhunon alkosson maga is nagyszerűt. És az a megadás, amikor ugyan még nem ért a saját szólóköre végére, de egyszerűen úgy érezte, hogy nincsen több mondanivalója, biccentett Potternek, hogy részéről erre ennyi, Lukács Miklós pedig gyönyörűen kitöltötte cimbalmon a fennmaradt zenei teret – lemezen hallgatva nem is feltétlen jönnénk rá, hogy mi történt. A zene történt, pont annyi, amennyi van, és ettől mindent olyan kereknek éreztünk.

 

Aztán jött a második rész, és időt utaztunk. Egy Dresch-téma improvizációs terében Potter az este egy másik csúcs szólóját produkálta, Michael Brecker hangján. Majdnem elsírtam magam, mert ekkor értettem meg, hogy mennyire hiányzik Brecker, és hogy mennyire csodálatos muzsikus is Potter, aki feltámasztotta egy másik szerény óriás szellemét egy szóló erejére. Hogy mennyire nem a saját áthallásaimról fantáziáltam, azt egy következő, egészen népies kontextusban is megmutatta Potter: „Bird”-től, Lester Young-tól, Sonny Rollins-tól idézett és ahogyan a mélyen kifinomult játékán keresztül egy műfaj története elevenedett fel a saját médiuma által a Dresch Quartet kontextusában, egy egészen új zenei dimenzióban találtuk magunkat.

 

Miután ez is megtörtént, Lukács fel is állt cimbalmától, de Dresch képtelen volt elengedni az este mámorát és Duke Ellington „In a Sentimental Mood” dallamába kezdett fuhunon. Talán ekkor szólt a legszebben a Quartet, Lukács és Dresch finom játéka jó zárás is lett volna, de teljesen érthetően Dresch Mihály még mindig nem tudta abbahagyni és belekezdett egy újabb nagy tempójú témába...

 

Mi elhallgattuk volna reggelig is!

 

Előadók:

Dresch Mihály – szaxofon, fuhun, tárogató

Chris Potter – szaxofon

Lukács Miklós – cimbalom

Horváth Balázs – nagybőgő

Baló István – dob