Főkép

Nem vagyok igazán nagy filmzene-hallgató. Illetve ez így nem is teljesen igaz – mondom inkább úgy, hogy bár nagyon szeretek filmzenéket hallgatni, nagyon ritkán kerül új album a már kiválasztott, „bejáratott” darabok közé. Ez a nagyjából tucatnyi lemez mindig ott vár, pontosan tudom, hogy mit kaphatok, ha belehallgatok valamelyikbe; pontosan tudom, hogy milyen tevékenységhez, milyen hangulathoz melyik illik. Így aztán legfeljebb évente bővül új darabbal ez a gyűjteményem, és szinte kizárólag az is mindig a megfelelő film megnézése után történik, vagyis ha olyannyira megtetszik a moziban az alkotás zenéje, hogy később is elő akarom venni. Így hirtelen nem is emlékszem olyan esetre, amikor anélkül került volna a kezeim közé egy filmzene-album, hogy a filmet láttam volna – pedig a Money Monster (vagy magyarul: Pénzes cápa) esetében pont így történt.

 

Azt hiszem, van némi perverzió az ilyen lemezhallgatásokban: elvégre bár nagy vonalakban ismerem, hogy mi történik a filmben, mégis semmiféle kapaszkodóm, semmiféle tudásom nincs arról, hogy melyik szám melyik jelenethez tartozik, ott éppen mi történik, és egyáltalán, mennyire illik hozzá az adott dallam (legfeljebb a darabok címére tudok támaszkodni). Kénytelen vagyok tehát önmagában nézni ezt a negyven percet, annak ellenére, hogy érzésem szerint Dominic Lewis kompozíciói igazán csak a filmmel együtt tudnak érvényesülni. Sok szempontból ugyanis ez tipikus „aláfestő zene”. Pörög a cselekmény, a szereplők izgalmas események során haladnak végig, közben pedig észre sem vesszük, de ott duruzsol alattuk a nagyzenekar, minden jelenetet más színnel, más hangulattal töltve meg. „Beleolvad” a környezetbe, önállóan nem figyelünk fel rá – pedig épp annyira megvan a maga szerepe, mint a film többi részletének.

 

Hogy még tovább fokozzuk a Money Monster filmzene hátrányos helyzetét, azt is el kell mondanom, hogy ez alapján (és úgy egyébként a témájából kiindulva) a Pénzes cápa nem kifejezetten az a grandiózus alkotás. Itt nincsenek nagy csatajelenetek, nincs eposzi finálé, elvégre ez nem egy nyári szuperhősmozi vagy valami hasonló képregényfilm. Ez sokkal inkább egy gazdasági dráma, egy krimi vagy egy thriller, ezért értelemszerűen a filmzenéből is hiányoznak az igazán nagyszabású pillanatok. Van helyette viszont rengeteg sejtelmes-rejtélyes másodperc, egymást érik az olyan dallamok, amiknek köszönhetően szinte látom magam előtt, ahogy ezek az öltönyös-kosztümös alakok mászkálnak a vásznon, bonyolult gazdasági helyzetekről magyaráznak, miközben egyre többet értünk meg mi, nézők is az összefüggésekből.

 

Ennek köszönhetően viszont egy pillanatig sem lesz unalmas: folyamatos változásban van, ahogy a film cselekménye halad előre, úgy lesz egyre összetettebb és hangosabb – vagy épp ellenkezőleg, egyre csendesebb, egyre nyugodtabb – maga a zene is. Szinte minden tétel eljut a kezdeti, „egyszerű” hangzástól a zajos, kaotikus, egészen izgalmas pillanatokat aláfestő másodpercekig (erre tökéletes példa mondjuk a „Triple Buy”: nagyon magával ragadó figyelni, ahogy az első két perc után egyre több hangszer kapcsolódik be a zenébe, fokozatosan változik a hangzása, és a kezdeti csendes felütéstől eljutunk a „sokkoló” fináléig). Mégis, a tipikus thrilleres-krimis hangulat ott válik igazán érdekessé, ahol a zenei gazdagság nemcsak a hagyományos vonós hangszereket érinti, hanem az elektronika is igazán hangsúlyossá válik. Az „Opening Bell” például ezért lett az egyik kedvencem: nem telik el egy perc, és teljes erejükkel megérkeznek a „zajok”, szinte már autósüldözést vizionálok magam előtt, olyan drámai ereje van ennek a két percnek.

 

 

Ha azonban önmagán túl szeretném értelmezni ezeket a darabokat, néha nagyon meglepő furcsaságokba botlok. Például elképzelni sem tudom (a film ismerete nélkül), hogy a „Market Crash” miért lett ilyen nyugodt, elmélázós, már-már költői darab. Mert azt még csak-csak megértem, hogy a címében sok izgalmat ígérő „Hostile Takeover” vagy a „Rallying Market” ilyen „lazán” indul, mert a végére tényleg érezzük az esemény súlyát. De egy piac összeomlása azért nem épp az a triviális, mindennapi dolog... Mégis, szinte már álmosítóan kellemes dallamok járnak át minket, a felsíró hegedű sem zaklat fel, inkább megnyugtat, mintha mindennek így kellene történnie. Vagy említhetném akár az „Initial Claims”-t is, ami alatt látszólag nem sok dráma fog történni, mégis folyton-folyvást úgy hullámzunk a tömegnyi vonóssal, mintha mindjárt menekülőre akarnánk fogni.

 

Nem tudom, másnak is vannak-e ilyen furcsa kísérletei, hogy mondjuk az adott alkotás megnézése nélkül vág bele egy filmzene-album meghallgatásába, de ha esetleg mégis felmerült valakiben az ötlet, akkor a Money Monster OST remek választás lehet hozzá. De hogy ne csak a hozzám hasonló csodabogarakra gondoljak, szívesen ajánlnom mindazoknak, akik valami klasszikus „thriller-zenét” keresnek. Olyan ez a lemez, mintha kint esne az eső, mindenhol szürkeség, csipognak-berregnek-zúgnak az elektromos ketyerék, te meg egy unalmas öltönyben ülnél bent az irodában, de mégis olyan izgalmas dolgok történnének, mint soha máskor. Hallgatás előtt vagy után pedig érdemes megnézni magát a filmet is – én legalábbis biztosan így fogok tenni: kíváncsi vagyok, hogy mennyire jönnek be a tippjeim az egyes zenékhez kapcsolódó jeleneteket illetően. Az albummal pedig újabb taggal gyarapodott a „bejáratott filmzenék” gyűjteményem.

 

A lemezen elhangzó tételek listája:

1. Opening Bell

2. Bear Market

3. Initial Claims

4. Triple Buy

5. Molly

6. Human Error

7. Hostile Takeover

8. Outside World

9. Rallying Market

10. High Frequency Fraud

11. Market Crash

12. Closing Bell

13. Global Players