Főkép

Richard Morgan Magyarországon már sokaknak ismerős lehet: korábban megjelent a Takeshi Kovacs-trilógia (Valós halál, Törött angyalok, Dühöngő fúriák), tavaly a fantasy-trilógiájának első része (Az acél emléke), idén pedig egy akció-sci-fi regénye (A fekete férfi). Itt-tartózkodása alkalmából mi is beszélgettünk vele.

A riporter Szászi Ibolya volt, a kérdésekben köszönjük Galgóczi Tamás, Takács Gábor és Szabó Dominik segítségét, míg a magyar fordításért Benkő Ferencnek vagyunk rendkívül hálásak.

 

Itt is vagyunk, és köszönjük, hogy meglátogatott minket Magyarországon. Lenne néhány kérdésünk a korábbi könyveiről, illetve egyről, amit mostanában, néhány hete adtak ki. Az első trilógia leginkább az örök életről szólt, és kíváncsiak lennénk, ön mit gondol a halhatatlanságról? Szeretne örökké élni?

 

Hát igen, az biztos, hogy nem nagyon rajongok a halálért. Valószínűleg részben épp’ ez az érzés lehetett annak a történetnek a hajtóereje, elvégre a húszas éveim végén jártam, és az ember akkor kezd el először komolyan ráébredni a saját halandóságára. Szóval persze, klassz lenne, hiszen én is már az ötvenedik évem taposom, és kezdem észrevenni, hogy „Hát igen, ez a test lassan elhasználódik, jól jönne egy új”. Teljes mértékben mellette vagyok, remek dolog lenne. Persze számtalan gonddal járna, ez vitán felül áll. Nemcsak a halhatatlanság, de az élet meghosszabbítása is temérdek probléma forrása lenne. Jól hangzik, ha két-háromszáz évig elélhet az ember, de nem akkor, ha szellemileg is ugyanúgy korosodna, mint a mai emberek. Elvégre, ha a nyolcvan-kilencven évesek is kemény diók tudnak lenni, milyen lehet egy száznyolcvan éves, aki képtelen új dolgok befogadására? Elég szörnyű kép. Milyen lenne a hosszabb élet? Elvégre már szóba került, hogy a mostanában születettek akár száz évnél is tovább élhetnek, de még a kétszázat is elérhetik. El tudom képzelni, sőt, remélem, hogy mire ez bekövetkezik, addigra változások állnak majd be az életmódunkban és a viselkedésünkben. Máskülönben beláthatatlan következményekkel járhat.

 

Az első trilógiája után sokan úgy vélték, hogy a Fekete Özvegy-történetek komoly stílusváltás jelei voltak, noha mindkettőben számos noir-elem megtalálható. Két graphic novel után hogyhogy ismét visszatért a regényekhez?

 

Röviden és tömören azért, mert a Marvel nem engedte, hogy folytassam. Igazából nem álltam le, a Fekete Özvegy-történetek és a regények egyazon időben születtek. Jól éreztem magam, igazán élveztem. De igazából az történt, hogy az első kötet, vagy ha úgy tetszik, az első hat rész eleinte jól fogyott, de idővel megfogyatkozott a közönség. Az elején 44-45 ezer példánnyal indultunk, de a végére ez 27 ezerre csökkent. Ha mondjuk a Vertigónak írtam volna, akkor nem lett volna baj. De a Marvelnél viszont 50-100 ezer példány között kell fogynia a köteteknek, máskülönben nem éri meg nekik. De a Marvelesek rendesek voltak, pedig drága voltam, korábban még sosem írtam képregényt, mégis elég magas sikerdíjat fizettek nekem, ráadásul olyasmiket csináltam a karakterrel, ami a rajongótábor jó részének nem tetszett, mégis láttak bennem fantáziát ahhoz, hogy folytatást írhassak. A kritikusoknak tetszett a munkám, az Entertainment Weekly olyan 8-9 pontot adott rá. Voltak olyan kedvesek, hogy adjanak egy második évadot.

 

Az eladások pedig tovább csökkentek, huszon-harmincezer körül kezdtünk, és ha jól rémlik, a végére már a húszezret sem érte el. Egyszerűen nem volt kelendő. A Marvel – mindent összevetve – egy gépezet, amit számok hajtanak. A cég a bevételekből működik. Végül elkaszálták, mikor rájöttek, hogy a nyakukon maradhat ez a meglehetősen drága termék, amiből örülhetnek, ha 10 ezer példányt eladnak. Ott voltam én, aki nem volt olcsó, utána Goran Parlov, aki egy állandó, méghozzá nagyon-nagyon jó művészük, aki egyenesen elhanyagolta a többi munkáját, mert annyira tetszettek neki a Fekete Özvegy-történetek. Ezzel is megakadályoztam, hogy őt máshol dolgoztassák. Bill Sienkiewicz dolgozott a tusrajzon, márpedig ő az ipar egyik legendája, szóval nyilván nem olcsó. Mind olyasmin dolgoztak, amit nem vettek az emberek! De nem hibáztatom őket, hiszen próbálkoztak, adtak egy második esélyt, elvittek a Comic Conra. Mindent beleadtak. De végül leállították, mert egész egyszerűen tarthatatlanná vált a helyzet. Igazából tudhattam volna, de a képregény új terület volt nekem, nem ismertem a rajongókat és a hozzáállást, ráadásul – jobb szó híján – nyíltan megtámadtam a korábban megírt történeteket. A Fekete Özvegy korábbi verzióját egyszerűen széttéptem és félredobtam, és igyekeztem létrehozni egy újfajta Fekete Özvegyet. De senkinek nem kellett. És még most sem kell! Ott van Scarlett Johansson a filmekben: megmaradnak a hagyományos Fekete Özvegynél, nem akarják ezt a keményebb, megkérdőjelezhető, talán kellemetlen, és nem annyira vonzó, kevésbé nőies… Egyszerűen nem kell nekik, ebből nem lenne bevétel.

 

 

Lenne egy kérdés a művei filmre viteléről: a múltbeli élményei alapján a regényei könnyen gyöngyvászonra adaptálhatók?

 

Könnyen semmiképpen; láthatjuk mind, milyen sokáig tart. A probléma szerintem az, hogy az engem ért hatások jó része mozgóképes; bármelyik olvasóm kiszúrhatja, hogy rengeteget járok moziba. Az írásaim jórészt képekkel dolgoznak. Az olvasók legjava elsőre rögtön kijelenti, hogy remek film lenne belőlük. Csakhogy ott az a sok mögöttes tartalom, ami bonyolítja a dolgokat. Az is nyilvánvaló, hogy noha rengeteg az erőszak és a dinamikus, mozgalmas rész, de legalább ugyanennyi beszélgetős rész is van, rengeteg szópárbaj. Az iskolában olvasott színdarabok is nagy hatással voltak rám; például a Shakespeare-drámák, vagy Jean Anouilh és Sartre művei. Rengeteg szál fűz az erős színművekhez. A színházi történetek párbeszédei olyan erőteljesen vannak felépítve, amit néha filmekben is látni, de nem túl gyakran. Például David Mamet filmjei: úgy vannak megírva a párbeszédek, hogy a néző érzi a hajtóerőt. Ezt nagyon szeretem, és igyekszem a műveimbe is beletenni. Ebből persze az jön, hogy eleinte mindenkinek tetszik a megfilmesítés ötlete, de ha belegondolnak a megvalósításba, ott kezdődnek a problémák. Pontosan ez történt a Valós halállal. Sokáig tart olyasvalakit találni, aki megérti, miről is szól, és tényleg hűen akarta filmre vinni, és Laetha Kalogridis a Mithology Entertainmenttől belement, és ő nagy rajongó, de nem köntörfalazott: elmondta, hogy nem lesz könnyű, pedig az lenne, ha átalakítaná egy buta tini sci-fi blockbuster-féle filmmé, de semmi köze nem lenne a könyvedhez. Egy eredetihez hű adaptáció kemény dió lesz. És igaza is van, tényleg az, de szorítunk!

 

Noha korábban sci-fi regényeket írt, nemrég a fantasy műfajában is kipróbálta magát. Nehéz volt a váltás? Akadtak váratlan nehézségek? Mi volt a legnagyobb különbség?

 

Bizonyos szempontból nem volt különbség, mivel az írásmódomban nem történt jelentős változás. Úgy értem, hogy ez fantasy, de modernista stílusban íródott. Igazából az összes fantasy ilyen; ha az ember régiességre törekszik a műfajban, az szerintem valahol mindig fals, és éppen ezért gyakorta nem működik. Így aztán fogtam a rám jellemző stílust és témákat, és fantasy-köntösbe bújtattam őket. Ilyen szempontból nem okozott gondot. Szervezési gondok viszont akadtak, elvégre megszoktam, hogy a szereplőim órákon belül eljuthatnak az egyik féltekéről a másikra, és egyszer csak hathétnyi lovaglásra lett szükségük ahhoz, hogy bárhová eljussanak. Eleinte ez kihívást jelentett, de idővel rájöttem, hogy ehhez is ugyanúgy hozzá lehet szokni, mint minden máshoz az életben. Például Az acél emlékében ott van az a hosszú lovaglás, de nem szükséges leírni az egészet. Elég annyi, hogy a szereplő a fejezet végén elindul, a következő elején pedig megérkezik, de közben volt hat hete töprengeni. Ennek eredményeképpen a következő fejezetben olvasható tetteit befolyásolja ez a hosszú gondolkodási idő. Egyszóval mindig akad mód arra, hogy az ember előnyt kovácsoljon a korlátokból.

 

De persze ilyen szempontból itt más a történetmesélés módja. Azt is fejben kell tartani és elfogadni, hogy ez egy fantasy-környezet, vagyis a szereplők nem a manapság megszokott módon gondolkodnak. Más szóval az író nem mehet el a modern sztenderdek felé, de nem is térhet el tőle túlságosan, máskülönben megakadna a jelenkori közönség torkán. Így ez elég sok gondolkodást igényel; nekem is kijutott a könyvekben megjelenő szexuális erőszak visszhangjából, amikben férfiak és nők is voltak szenvedő felek. De szerintem mindenképpen figyelembe kell venni a körülményeket, amik itt kegyetlenek. És ha az ember egy kegyetlen környezetben meséli el a történetét, akkor igazodnia kell hozzá. Nem lehet a szőnyeg alá söpörni, és csak uszályt viselő nőkről és páncélos-kardos lovagokról írni, mert az tetszik, hanem figyelembe kell venni a mögöttes tartalmat. Szerintem ez rugalmas, az ember eldöntheti, mennyire akar elmenni az egyik irányba, de én mindig úgy éreztem, hogy hacsak nem állok készen arra, hogy komoly kegyetlenkedésbe menjek át, akkor nem tűnne valósnak. Nem lenne meggyőző. Szóval igen, bele kellett tanulnom, de bizonyos szempontból pontosan ezért vágtam bele, hiszen annyi sci-fi regényt írtam már, hogy eljött a váltás ideje; belevágni valami másba. Új kihívásokat keresni, kipróbálni valami mást. Nincs más mód, máskülönben begyöpösödök.

 

 

Lenne egy másik kérdésünk is Az acél emlékéről: a főhőse meleg.

 

A háromból kettő.

 

Igen, kettő. Mi a véleménye a fantasy-műfaj előírásszerű heteroszexualitásáról?

 

Ez egy nagyobb kép része, mármint hogy a diverzitás egy közelgő változás előszele. Akárcsak a fajbeli vagy kulturális különbözőségeknél. Kultúraként tanulunk a diverzitásról, és egyre jobbak leszünk benne. Nemzetekként és közös kultúraként egyaránt. A fikcióban ugyanez a helyzet: egyre jobban belejövünk abba, hogy megbirkózzunk a különbözőségekkel. A mássággal, ha úgy tetszik. De ez egy lassú folyamat. Én személy szerint nem töprengtem rajta, egyszer sem jutott eszembe, hogy ez gondot okozhat. A két meleg főszereplő eleve meleg volt, nem én döntöttem így; amikor az elején megírtam a karakterek jegyzeteit, amikre az egész könyv épült, egyszerűen így sikerült, és ez főleg Ringilre, a férfi főszereplőre igaz. Egyszerűen illett hozzá, hogy meleg, és minél többet dolgoztam a szereplőn, annál világosabbá vált, hogy ez a tulajdonsága határozza meg az egész valóját. A leszbikus karakternél pedig szinte egyenesen jött abból a jelenetből, amit épp’ írtam, és amikor erre sor került, rögtön e mellett döntöttem, mivel a Ringil által megtanult történetszövési leckét ide is alkalmazhatom.

 

Kissé meglepett és ledöbbentett, mekkora visszhangokat keltett a könyv ezen eleme, hiszen úgy hittem, hogy ezen már túlléptünk, de sok szempontból még nem. De cserébe a meleg közösségtől rengeteg támogatást kaptam, például számos efféle folyóirat írt pozitív cikkeket a könyvről, megkaptam a Gaylactic Spectrum Award-ot Az acél emlékéért, úgyhogy megmaradt az egyensúly. Ráadásul komolyan hiszek a változásban, és talán már tíz év múlva Az acél emléke olvasói nem értik majd, mire volt ez a nagy felhajtás. Mostanában is, ha az ember fiatal, 19-20 éves olvasókkal közli, hogy sokakat zavart az, hogy ez a fickó meleg, meglepődnek. Szerintem ez az egyik leginkább biztató dolog a szexualitás témakörében; a következő nemzedék egyáltalán nem háborodik fel a melegekkel szembeni előítéleteken, csupán döbbenten és értetlenül állnak előtte. Fel sem fogják. Nem mondják, hogy „Undorító vagy, gyűlölöd, mert meleg!”, inkább „Gyűlölöd, mert meleg? De… Miért, mi van veled?”. Szerintem ez remek, mert onnantól, hogy az emberek meglepődnek az előítéleteken, akkor az már eltűnőben van.

 

Mindent összevetve javul a helyzet, bár ez néha nem egyértelmű. Például az amerikai rendőrség csak tavaly annyi feketét lőtt le, hogy olyan érzésünk lehet, már-már visszafelé haladunk. De szerintem nem ez a helyzet; nézzük csak meg, hogy ez mekkora visszatetszést keltett; Amerika és az ottani hatóságok rettenetes bukásaként maradt meg. 20-30 éve még nem így történt volna. Annak a puszta ténye is jó jel, hogy az ilyesféléket problémaként kezeljük. De nem akarok szószólóként tetszelegni, mivel nem kinyilatkoztatásnak szántam a regényeimet; ahogy mondtam, a szereplő a megalkotásától kezdve meleg volt, én pedig megmaradtam ennél. Ezzel pedig együtt járt az elszigeteltség érzése, ami minden noir-történet lényegi és erőteljes eleme.

 

Mostanában pontosan ez történik a fikció területén; a kreatívok, a sorozatok, filmek és könyvek írói kezdenek felfigyelni az ebben rejlő lehetőségekre. Hogy ha ez a fickó meleg, akkor narratív lehetőségek egész tárháza nyílik meg: a karakter szexualitásából eredő kapcsolata más szereplőkkel, az őt körülvevő társadalomról alkotott képe és viszonya; rengeteg a lehetőség, és ennek a jó része még érintetlen. Ez pedig igazán remek; most is láthatjuk, ahogy ez lassan beszivárog a képregény műfajába, ami önmagában elég konzervatív műfaj, mégis egyre-másra bukkannak fel a homoszexuális vagy átlagostól eltérő karakterek. Szerintem közeleg a változás szele, aminek nagyon örülök, mert ezt képtelenség megállítani, nem dughatjuk homokba a fejünket. Az ajtó nyitva áll, jön a vihar, és ennél csak jobb lehet.

 

Egy kínai mondás szerint a hősök halálra születnek. Az ön hőseinek lenne esélye arra, hogy sokáig, de legalábbis hétköznapi módon éljenek?

 

Nem, hiszen akkor egyikük sem lenne hős. Sajnos szerintem a mai nyugati kultúrában, mivel mindennél nagyobb hatással vannak rá a hollywoodi alkotások, kissé feledésbe merült a hősök igazi természete. Persze lassan újra előkerül. Ha visszatekintünk a hősábrázolások múltjára, az északi hősökre, a görög istenekre, a görög, római és egyéb hősökhöz fűződő mítoszokra, időről időre előkerülnek bizonyos egyetemes, emberi igazságok. Általában az, hogy a hősök veszélyesek, nem biztonságosak, a szükség szüli őket, és ha utána nem vesznek oda, csak a gond van velük. Több ezer évünk volt ezt megtanulni, hiszen mikor a fiatalok hazatérnek a háborúból, a legjavukat megrázza az élmény, képtelenek beilleszkedni. Ezt sokáig rejtegettük, csak a közelmúltban kezdtük el beismerni magunknak a helyzetet. Viszont ez a mögöttes tanulsága az igazat szóló hősi mondáknak.

 

Az a baj a hollywoodi hősmítosszal, hogy mivel az amerikai fogyasztói társadalom kiszolgálása a célja, azaz megadni az embereknek, amire vágynak. Márpedig senki sem akar gyászolni, elkomorodni. Így jött létre az a hősmítosz, ami szerint a hősök nagy tetteket, méghozzá nem ritkán kegyetlen, brutális tetteket visznek végbe, majd leteszik a kardjukat, hazamennek, megházasodnak, és mintacsaládjuk lesz egy nagy kertes házzal. Nem lehetetlen, vannak olyanok, akik képesek így elkülöníteni a dolgokat, de általában nem így működik. Ráadásul a huszadik század legjavában ezt elfelejtettük, főleg a második felében, de a korszellem sötétedése, a grimdark fantasy stílus és a történetmesélés általános elkomorodása, szerintem így próbálunk meg visszatérni ehhez, és megérteni, hogy minden hős „átkos áldás”. Minden kultúrában megvannak, de mindenkit nyugtalanítanak. Pont ma beszéltem a hamarosan kiadásra kerülő játékkönyvem szerkesztőjével Drakuláról, aki ugyan legendás román hős, de Erdély ugye Magyarországhoz tartozott. Szóba került, hogy egykor Vlad Drakul és a kortársai védték a határt a törököktől, és noha szövetséges volt, de a törökök vazallusa is volt. A hősiességben akad egyfajta kettősség, főleg a kegyetlen hősökben, és ott az az érzés, hogy minden hősben van valami szörnyűséges. Épp’ ezért nem élhetnek boldogan, míg meg nem halnak, mert egyben szörnyetegek is, és azokat nem szeretik az emberek, félünk tőlük.

 

 

Takeshi Kovácshoz hasonlóan ön is hazatért, miután számos európai városban lakott már. Akad más hasonlóság ön és a szereplői között?

 

Istenem, remélem, nincs. Szerintem az egyetlen dolog, ami közös bennünk, az az igazságtalanság mély megvetése. Márpedig ezt – tudomásom szerint – nem önállóan tanultam, ez sokkal inkább ösztönös, zsigerből jön. Továbbá az igazságtalanság felnőttes megértése, mármint ha felnőtt lennék, akkor a dolgok lassabb lefolyására szavaznék. Sok általam csodált feminista is így vélekedik: a helyzet javulásáért tartózkodni kell az erőszaktól, elfogadni, néha akár el is szenvedni. Ehhez én még mindig nem vagyok elég érett, az én zsigeri, ösztönös reakcióm még mindig erőszakos, ha igazságtalanságról van szó, így azt hiszem, ebben tényleg hasonlítok a főszereplőimre, de remélem, korántsem vagyok olyan elcseszett, mint ők.

 

Még két kérdésem lenne. Kicsit a kedvenceiről kérdeznék. Melyiket szereti jobban: a Maffiózókat vagy A törvény nevébent?

 

Ez egy elég érdekes összevetés. Azt mondanám… Nagyon érdekes páros. A törvény nevében, legalábbis az első évad, olyan különleges és egyedi volt, ami maga mögé utasítja a Maffiózókat. De ha visszagondolunk 1999-re, amikor kijött a Maffiózók, akkor ugyanez arra is igaz volt. Az biztos, hogy akkor még senki nem látott ilyesmit. Az első HBO-s drámasorozat volt, ami megtörte a hagyományokat, és ráébresztette a népet, hogy a TV jó is lehet. Őszintén nem tudom, nagyon különbözőek. A törvény nevében egyfajta hiperrealizmus, a néző szinte mitologikus történetnek fogadja el, a néző nem köti annyira az emberi valóságérzethez, a Maffiózóknak pedig az volt az erőssége, hogy nagyon is reálisnak tűnt. Az ember elhitte, hogy az efféle fickók tényleg ilyenek. Benne volt egy nagyon ingoványos, emberi érzet, minden mocskos és zavaros volt benne. Képtelenség volt eldönteni, kinek szurkoljon az ember, mégis képes volt együtt érezni a főszereplővel, aki mindent összevetve egy szörnyeteg volt. Az ember végignézte a rettenetes tetteit, de mindig talált rá valami mentséget. Így az emberi igazságok elbeszélésében a Maffiózók valószínűleg jobb, legalábbis az első két évadban, utána szerintem borzasztó mélyrepülést mutatott be, de A törvény nevébennél ott van az az ikonikus, szinte mitologikus erő, amit szinte verhetetlen. Talán ezért is okozott akkora csalódást a második évad, mert az korántsem volt olyan emlékezetes.

 

A törvény nevében teljesen magával sodort, ilyet régóta nem váltott ki belőlem semmi, legyen az bármilyen jó. Ez részben az alakításoknak köszönhető, nemcsak a történet, hanem hogy Matthew McConaughey és Woody Harrelson nagyon-nagyon erősek voltak, és tényleg adtak hozzá valami pluszt és különlegeset. De a történet is nagyon ikonikus volt, már-már hihetetlen, hogy odakint garázdálkodik a gonosz, és ők ketten a hősök, akiknek meg kell állítaniuk. Bizonyos értelemben ettől csökkent a drámaisága, hiszen a Maffiózókban egyértelműen benne volt, hogy itt semmi sem egyszerű. Az sokkal letisztultabb, őszintébb volt, míg A törvény nevében valami egészen különleges és lenyűgöző, úgyhogy erre nem vagyok hajlandó válaszolni! Őszintén nem tudok dönteni a kettő közül. A maguk idejében mindkettő felettébb érett volt, így nem lenne igazságos összemérni a kettőt, mivel A törvény nevébennek ott volt az a másfél évtized, amíg az HBO tanulgatta, mit tehet meg, fejlődött és folyamatosan javult, így mire eljutottak idáig, már megtörtént a finomhangolás, gyönyörűen élére vasalták a folyamatot. Míg a Maffiózóknál menet közben képezték magukat, akkor jöttek rá a dolgokra, talán kevésbé letisztult, de benne van ez a csodás zavarosság. Mindkettő fantasztikus.

 

 

Valóban úgy hangzik. Komoly rajongónak tartja magát?

 

Komoly rajongó? Mindkettőnek?

 

A tévének.

 

Az az érzésem, hogy a jó drámák egyre inkább a tévében láthatók. A jelenlegi filmiparban egyre nehezebb jó, őszinte drámát látni, főleg a hollywoodi mókuskerekéből. Annyi megkötése van a filmgyártásnak, az ár indoklásától kezdve a korhatár-besorolás korlátain és a cenzorok igényszintjén át. Akkora a nyomás, hogy egyre nehezebb komoly, emberi mondanivalóval előállni. Másrészt az amerikai tévé egyre inkább azzá a hellyé válik, ahol ezt megtehetik. És ott vannak a költségek: ha valaki két óránál hosszabb filmet forgatna, akkor bajban lenne, nehéz lenne előteremteni a pénzmagot. Szerintük az emberek képtelenek két óránál tovább egy helyben maradni. Míg egy HBO-s évad a jellegénél fogva legalább 8 óra hosszú. Úgyhogy jelenleg egyértelműen a tévé az, ami az efféle igényeket kielégíti.

 

Ha most lennék kezdő író, egyértelműen arra hajtanék, hogy a tévébe írhassak, az lenne igazán izgalmas. Persze fordulhat is a kocka, lehet, hogy Hollywood a következő öt-hat évben visszatér a kemény, őszinte filmek gyártásához. Erre most is van példa az amerikai független filmeknél, amit hajlamosak elfelejteni, mert azok a nagy sikerekhez képest szinte észrevétlenek. De elég nehezen jut eszembe olyan fősodorbeli hollywoodi film az utóbbi évekből, ami gyertyát tarthatna A törvény nevébennek, a Drótnak vagy akár a Mad Mennek, aminek az első évada szintén nagyon erőteljes volt. Olyasmiket művelnek, ami filmen képtelenség lenne. Szóval igen, egyértelműen rajongó vagyok.

 

Nagyon köszönjük az interjút!