Főkép

Férfiasan bevallom, én bizony csak hétfőn döbbentem rá, hogy másnap négy koncertre is megyek – egészen odáig ugyanis abban a hitben voltam, hogy az Anti-Flag és a Zebrahead duója egy másik napon fog fellépni. De egyáltalán nem panaszkodok, egyébként is örvendetesnek találom azt a fajta új koncertszervezői szokást, hogy egyfajta minifesztivál keretében egy este alatt nemcsak két zenekar lép fel a színpadra, hanem rögtön négy, sőt, öt (ahogyan majd jövő héten, szintén a Parkban a Killswitch Engage esetében várható). Elvégre négy, hasonló műfajban utazó zenekarra, amiből legalább kettőt ismerünk és kedvelünk, talán szívesebben kifizetjük a jegy árát, mintsem egy bandára; nem mellesleg így talán a szervezői oldalról is könnyebb alacsonyabban tartani ezt az összeget.

 

A hatórási kezdést pontosan tartva, meglehetősen gyér közönség előtt bukkant fel a Counterfeit, akik Budapesten kezdik a közép-európai turnéjukat, és azért az még nagyon érződött, hogy Magyarországon nincs különösebben nagy rajongótáboruk – meg hát az sem segített, hogy az előzenekarra rossz szokás szerint mindig csak kevesen jönnek el. De bőven van még idejük ismertté válni, elvégre csak tavaly alakultak (viszont azóta már a negyedik EP jelent meg tőlük), ráadásul úgy tűnik, hogy energia bőven van még bennük. A sokat köpködő Jamie Campbell Bower lendületesen, erős dinamikával üvölt, akarom mondani, énekel, a banda még sokat nem ad érzésem szerint hozzá, de talán ez még később változhat. Az mindenképpen szimpatikus volt, hogy már az első szám közben leugrott a közönségbe (a végén még az egyik teraszra is felmászott), én értékelem is a próbálkozást, de a tűző napon ez inkább csak érdekes volt, mintsem igazán jó.

 

Úgyhogy a nap felfedezettje számomra nem a Counterfeit lett, hanem az utánuk következő Zebrahead – akiket amúgy illene legalább névről ismernem, hiszen tavaly ősszel már megfordultak a Dürerben, de engem teljesen elkerült a hírük (pedig amúgy húsz éve alakultak, úgyhogy bőven találkozhattam volna velük). Először azonban nem a zenéjükkel leptek meg, hanem azzal, hogy a pakolás közben a színpadra egy kisebb bárpultot is betoltak, ami mögött két nagyon furcsa állatjelmezbe bújt srác ténykedett (akik amolyan különleges vendégként végig ott maradtak a színpad közelében a koncert alatt – kivéve, amikor a „malac” egy gumicsónakkal a közönségben kötött ki). És akkor még arról nem is beszéltem, hogy kiderült, a Counterfeit koncert alatt látott, elképesztő bajuszos figura nemcsak random koncertlátogató, hanem bizony Dan Palmer, az egyik gitáros... A három gitárossal felálló zenekar igen keményen bele is kezdett, és hirtelen azon kaptam magam, hogy baromira élvezem ezeket a punkos-rockos, néha egészen rapes dalokat, s szinte kedvem lenne beugrani a circle pitbe pogózni egy kicsit. A közönségből egészen sokan éreztek hasonlóan, szinte mindenkit magával ragadott ez a zene, még ha nem is miattuk jöttek ki. Soha rosszabb „előzenekart”.

Kicsit gondban is vagyok, hogy előzenekarnak merjem-e nevezni az Anti-Flaget, elvégre már régen túlléptek azon a szinten, ahol a közönség bemelegítése és a nevük ismertté tétele a cél. Tavalyelőtt már a Szigeten is láttam őket, azóta volt saját koncertjük a Parkban, ráadásul most is annyian voltak, hogy nem panaszkodhattak a pittsburgh-i srácok. Én sem teszem azt, különösen azért nem, mert mintha innentől megoldódtak volna a hangosításból eredő problémák, ráadásul a doboknál felmerült technikai zűrt is hamar meg tudták oldani. Azt még mindig szeretem, ahogy punknóták közé némi „mondanivalót” is kevernek, mint ahogy az is szimpatikus volt, hogy a dobossal (és annak felszerélésével) együtt jött le a basszusgitáros a közönségbe, csak hogy még nagyobb legyen a üdvrivalgás. Azt mondjuk nem tudtam hova tenni, hogy mintha két frontember is lenne a színpadon (Justin Sane mellett Chris Baker is szinte ugyanannyit beszélt), de ez sem ronthatta el ezt a nagyon profi koncertet: üvöltés, csápolás, ugrálás, circle pit – szerintem sokan hallgattuk volna még tovább az Anti-Flaget.

 

De azt est fő produkciója, a Billy Talent még csak ezután következett – ezt már csak abból is lehetett látni, hogy egyre többen és többen érkeztek: egészen jól meg is telt a színpad előtti rész a többségében fiatalokból és tinédzserekből álló közönséggel. Aztán beköszöntött a fél tíz, kigyulladtak a fények (lenyűgöző fénytechnikával érkeztek egyébként, a Parkban kevés ennyire profi munkát látni), színpadra lépett a négy kanadai, az emberek elkezdtek üvöltözni, felhangzott a „Devil in a Midnight Mass” első akkordja, hogy aztán másfél óráig meg se álljon a folyamatos tombolás. Talán már negyedjére jönnek Magyarországra, de a lelkesedés, úgy érzem, töretlen feléjük, márpedig ezt maximálisan meg is hálálják. Én ugyan olyan régen nem ismerem őket, de 2013-ban már nagyon sajnáltam, hogy nem jutottam el a VOLT-ra – most viszont én is élvezhettem ezt a féktelen üvöltést.

 

Kicsit féltem azért a Billy Talenttől, mert ez a néha „glam punk”-ként csúfolt irányzat épp olyan könnyen lehet művi és unalmas a színpadon, mint amennyire magával ragadó, kemény és őszinte. Szerencsére a kanadaiaknál az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy az utóbbi az irányvonal: profi, de nem mű a produkciójuk, amit a tizennégy éves lányok és fiúk épp annyira tudnak élvezni, mint a harmincas korosztály. És tudom, hogy nem fair összehasonlítani az este korábbi zenekaraival, de baromira átütött, hogy most mindenki lelkesedik: a kanadai pólóban mellettem álldogáló harmincas srác is belevetette magát a forgatagba, üvöltött, énekelt, bólogatott, noha az előtte lévő három órában csak a söréért ment el néha. Én sem tudtam másként tenni, különösen, amikor egymás után következtek a kedvenceim a „Surrender”-től a „Surprise Surprise”-on át a „Red Flag”-ig.

 

 

Szerencsére az új, július végén megjelenő lemezről csak a két, már korábban kiadott szám („Louder Than the DJ” és a címadó „Afraid of Hights”) került elő, inkább egy amolyan „best of” válogatás volt az előző négy lemez legjobb számaival – a „Devil on My Shoulder” annyira hatásos volt élőben, hogy így másnap is végig az megy a fejemben. A ráadásban még három szám (köztük a személyes favoritom, a „Fallen Leaves”), viking halálmeneteléssel zártunk, volt sok „I say Buda – you say Pest”, Benjamin Kowalewicz sokat üvöltött, én meg rájöttem, hogy a lemezeken mennyire nem tűnt fel, hogy ilyen király a vokálrészlege a Billy Talentnek (meg hogy mennyire bírom a gitáros megoldásaikat). Ugyan a dobos távol maradt, de remekül helyettesítették, én meg csak azt bánom, hogy a négy lemezükből csak kettőt ismerek igazán jól, így a koncert felében kevesebbet énekeltem. De legalább annyira nem is rekedtem be ezen a közel hibátlan estén.