Főkép

Joey Harker vörös hajú, 15 éves srác, amolyan „semmi különös” arc, aki csak egyetlen dologban kiemelkedő: bárhol és bármikor el tud tévedni, ám ez sem teszi őt vonzóbbá szíve választottjának a szemében, sőt. Éli tehát a korabeli fiúk hétköznapi életét, egészen addig a pillanatig, amíg úgy eltéved, hogy egy másik világban találja magát. Egy olyan világban, amely csupán apróságokban tér el attól a Földtől, amit Joey ismer, ám ez a különbség is épp elég ahhoz, hogy sikítófrászt kapjon tőle.

 

Idővel aztán kiderül, hogy Joey nem véletlenül került át arra az alternatív Földre: ő ugyanis Világjáró, aki, ha megkapja a szükséges képzést, pont olyan zseniálisan tud majd járkálni a milliárdnyi alternatív Föld között, amilyen érzékkel eltéved azon a világon, ahova született. A gond csak az, hogy a számtalan világ uralmáért két nagyhatalom, a mágia és a tudomány háborúzik, és a szemükben Joey préda. Létezik azonban egy Köztesvilág nevű szervezet, amelynek az a célja, hogy fenntartsa a kényes egyensúlyt a világok között – és mindhárom érintett fél küld valakit Joey-ért…

 

Nincs róla információm, hogy Neil Gaiman, napjaink egyik legsikeresebb írója a fantasztikus irodalomban, milyen arányban vett részt a regény megírásában, mi származik tőle. Tény, hogy a háttér remekül van felépítve, a szereplők izgalmasak és érdekesek (még a gonoszokat is sikerült valóban emlékezetesre megalkotni), és a Gaimanre oly jellemző ötletsziporkázás is megvan. Mégsem éreztem azt a jellegzetes Gaiman-hangulatot, ami az önálló írásait jellemzi. Szerencsére azonban ez nem von le a Köztesvilág értékéből, elvégre társa, Michael Reaves sem kezdő, bár ő inkább amolyan „bértollnok”, aki írt már regényeket a Star Wars világába is, de ő jegyzi jó pár tévés rajzfilmsorozat (például Disney’s Gargoyles vagy a Batman) megannyi epizódját is.

 

Azt persze látni kell, hogy ez a könyv elsősorban szórakoztatni akar, és jó pár olyan fordulat van benne, amit csak egy efféle történetben néz el az olvasó. Az is igaz, hogy nem lehet egy lapon emlegetni mondjuk a Pullman-féle Az Úr sötét anyagai trilógiával, mely mondanivalóban, tartalomban és ötletességben is klasszisokkal fölötte áll, de annak, ami, egész egyszerűen szuper, és őszintén csodálkozom, hogy még nem készült belőle film.

 

Márpedig Gaiman és Reaves eredetileg tévésorozatnak szánta a sztorit. A ’90-es években kezdtek el dolgozni rajta, de senki nem vette meg az ötletet, így végül 2007-ben formálták regénnyé. Akkor nyomban meg is vette a filmes jogokat a DreamWorks, de azóta sem történt semmi… Pedig ebből az alapanyagból csoda pörgős, látványos filmet lehetne forgatni. Angolul már megjelent a trilógia további két része, remélem, magyarul is hamarosan olvashatjuk őket – addig is ajánlom mindenkinek ezt a remek ifjúsági fantasy kalandregényt.

 

Részlet a regényből