Főkép

Kórházi váróterem, borzalmas, fröccsöntött műanyag széksorok, hátul fehér, orvosi paraván. Bejön egy lelkes és nagyon-nagyon fiatal lány, aki örül az életnek és az anyaságnak. Mikor a darab végén magára hagyjuk, már idősebb nő, az élet megfacsarta, de megtörni nem tudta. Tekintetében látszik a fájdalom, de ott bujkál a boldogság is. A Péterfy-Novák Éva saját történetét elmesélő, Egyasszony című könyvéből készült darab ugyanilyen hatást vált ki a nézőből: brutális és fájdalmas, de mégis azt érezzük, hogy megéri élni.

 

Tehát egy fiatal lány a ’80-as években, ifjú házas, olyan éretlen, hogy még ropogós, alig 22 éves. Látjuk, ahogy botladozik, még egymásba gabalyodnak a szavai, annyi mindent akar egyszerre elmondani. Aztán terhes lesz, minden szépen alakul, egészen a szülésig. Akkor azonban a doktor úrnak fontosabb dolga akad, mint hogy a gyerekkel foglalkozzon, és mesterségesen megindítja a szülést, ami azonban nem várt komplikációt okoz. A kislány betegen születik, valószínűleg nem éri meg a felnőttkort. A színpadi Éva nem is érti, mi történik, nem mer kérdezni, de látjuk a fájdalmát és az értetlenségét, ahogy szépen-lassan megtanulja kezelni az új helyzetet.

 

A legfontosabb számára mégis az, hogy jó anya és jó feleség legyen, ám az évek alatt valami megmozdul benne. Ő maga moccan meg, a saját vágyai, akarata, amik nem ellentétesek az anyasággal vagy a feleségi szereppel. És felnő. Meg akarja hozni a saját döntéseit, amiben azonban minden akadályozza. Az orvosok, akik nem mondanak el nekik mindent, hogy dönthessen a saját testéről. A férje, aki nem kezeli társként, helyette bántalmazza. Mindezek ellenére rendületlenül neveli Zsuzsikát, ott van mellette testestül-lelkestül, és ott van a férfi mellett is, bár inkább csak kényszerből. A szeretet mellett megjelenik a harag, a düh, a szarkazmus, néha nevetünk, de majdnem szégyelljük, mert a fájdalom, a sajnálat és a bánat erősebb. De sosem szánjuk Évát, mert nem szánandó, ehelyett szurkolunk neki.

 

És valahol a második gyermek fogantatása és meg nem születése között valami történik a fiatalasszonnyal – és velünk is. Elszoruló szívvel és növekvő felháborodással hallgatjuk a történetet, amiben felelőtlen orvosok játszanak együttérzés nélkül. Tudjuk, így nem lehetne és mégis; ahogy egy darab húsként, szemétként kezelnek egy nőt és az élettelenül megszülető gyermekét. És feltolul bennünk, hogy ez most sincs másként. Éva is fél, de közben rájön, hogy ennek ellenére merhet: elhagyni a férjét, felvállalni magát, megmondani, mit gondol.

 

Péterfy-Novák Éva szövege ragyogó, életszerű, tudom, hogy ezeket a mondatok valóban elhangzanak a mindennapokban. Ráadásul rengeteg mindenről beszél, sok gondolatot indít el nemcsak az orvosokról vagy az erőszakról, de a társadalomról is. Ugyanakkor képszerű is, mert magam előtt látok minden egyes pillanatot, amiről a színpadi Éva beszél: a megaláztatásokat, a fájdalmat, a családi ebéd felszabadító vadságát. Ritka az olyan színház, ahol nemcsak a kép beszél, hanem ugyanúgy kell használnom a fantáziám, mintha olvasnék. De szerencsére ezek a képek sosem homályosítják el a főszereplőt.

 

Tenki Réka nélkül ugyanis nem működne az Egyasszony. Az ő csibészesen csillogó, majd kicsit fáradt, de érett szemeiben látjuk Évát, látjuk a megelevenedő éveket. Egzaltált, majd fáradt mozdulatai, jelenléte betölti a színpadi teret, tökéletesen átlényegül és így a kevés díszlet közt tökéletes illúziót teremt számunkra. Miatta nézném meg legszívesebben kétszer az előadást: először, hogy elszoruljon a szívem, hogy együtt tudjon dobogni a darabbal, másodjára viszont azért, hogy a színész, az ember minden arckifejezését lássam, megfigyelhessem, és így még erősebben átélhessem azokat az érzelmeket, amiket olyan tökéletesen közvetít.

 

Így vele együtt az Egyasszony képes arra, hogy megtapossa, majd újra összeragassza a szíved. Mert szurkolsz ennek a nőnek, de zsigerből tudod, hogy mégsem lehet teljesen boldog a vég, mert van olyan, amit nem tudsz meggyógyítani. De bármi történik, azért rá lehet jönni, hogy valamiért mégis érdemes élni ezt az életet. És az utolsó szavak után minden elsötétedik, majd néma csend. És ez jó így. A sötétben nem látni a megváltó könnyeket.