Főkép

Igazából akkor leszek nyugodt, ha a Dylan Dog sorozat eljut a hetedik számig. Ezt azért tartom vízválasztónak, mert a korábban, más kiadónál megjelent fumetti (Dampyr) nem élte meg ezt a mágikus erővel bíró számot. Amíg erre sor kerül, vélhetően jövő tavasszal, marad az örömködés, hogy szerencsénkre nem maradunk olasz képregény nélkül. Persze addig még sok idő van hátra, de remélem, legalább egyszer sikerül kamera elé ültetni a magyar verzió megjelenésén ügyködő olasz rajongók valamelyikét, és alaposan kifaggatni a kiadóváltásról. Merthogy az ötödik DD kötet már nem a Fumax logójával jelent meg, hanem a Frike Comics ötletes emblémája alatt, ami azon túl, hogy felvet pár kérdést, valamilyen szinten megnyugtató fejlemény, mert jelzi, látnak annyi fantáziát a kiadásban, hogy céget, kiadót hozzanak létre ennek érdekében. Mindenesetre drukkolok nekik, és remélem, van akkora kereslet a képregényeikre, hogy hosszú távon velünk maradjanak. No meg azért is szorítok, hogy a többi tervüket is meg tudják valósítani – amelyek közül szerintem a legizgalmasabbnak a Dampyr sorozat folytatása ígérkezik.

 

De térjünk vissza DD barátunk kalandjaihoz, elvégre eredetileg azért ültem le a monitor elé, hogy leírjam, ezúttal sem kellett csalódnom, továbbra is megbízhatóan szállítja a múlt század nyolcvanas éveinek horror hangulatát, miközben nem idegenkedik a kikacsintástól sem. Legalábbis az első történet pár rajzánál nekem a 2001: Ürodüsszeia című film egyik emlékezetes jelenete idéződött fel, no meg a Harmadik típusú találkozások. De ez nem azért fordult elő, mert az alapötlet – amelyben a hangsúly véleményem szerint nem a horror, hanem inkább a sci-fi felé tolódott el – ezek másolása lenne, hanem mert bizonyos helyzetek hasonló megoldásokat igényelnek. Természetesen az Alfa és Omega című sztori mentes minden utánérzéstől (vagy legalábbis én még nem találkoztam hasonlóval), és novellaként simán bekerülhetne bármely sci-fi antológiába.

 

Miként a következő, A tükrön keresztül című vérbő horror sem okozott csalódást. Itt igazából azt nem tudtam eldönteni, hogy a tükör elátkozott tárgyként funkcionál, vagy a bekövetkező események bármely tükör közreműködésével bekövetkeztek volna. Egy biztos, hogy DD barátunk ismét gyarapította nemkívánatos ismerősei számát, és ezt a tényt nem tudom, mennyire ellensúlyozza a menet közben összehozott két erotikus kalandja.

 

Egyébként arra lennék kíváncsi – és erre gondolom egyedül a történeteket kitaláló Tiziano Sclavi tudna válaszolni –, hogy Dylan miként tudja feldolgozni, ép elmével elviselni a látottakat. Nem arra gondolok elsősorban, hogy mennyire megy az agyára az a sok erőszakos haláleset, amivel nyomozásai során szembesül, hanem a tény, miszerint világában olyan erők, hatalmak vannak jelen, amelyekkel szemben időnként esélye sincs, mi több, a puszta életben maradása csak a vakszerencsének köszönhető. Mert ugyan olvasóként ezt a helyzetet teljesen természetesnek veszem, de személyesen megélni mindezt, az már egészen más kategória, szóval ennek kifejtésére biztosítanék némi helyet – ettől szerintem csak gazdagodna Dylan Dog személyisége. Talán majd legközelebb.