Főkép

Bár nő létemre nem kerültek el a képregények eddigi életem során, azért mindig alaposan megnéztem, mire adom ki a pénzem, ami a mozizást illeti, bevételi rekordok és pozitív kritikák ide vagy oda. A Marvel filmes univerzuma erőteljes gépezet-jellege és bevétel-orientáltsága miatt sokáig gyanús is volt. Végül pont Amerika Kapitány karaktere volt az, ami behálózott, mert amíg a többség szerint a tradicionális értékeket, a hazát, a hűséget szimbolizáló önfeláldozó szuperkatona története hosszútávon unalmas, én biztos voltam benne, hogy egy szuperhős sem lehet ennyire tökéletes, és Steve Rogers makulátlan alakján előbb-utóbb megjelenik a repedés.

 

Végre itt a film, amelyben ez (vagy valami ilyesmi, nézőpont kérdése) megtörténik.

 

A történet kezdetekor a Bosszúállóknak új nehézséggel kell szembenézniük: a „bosszúállás” következményekkel jár. Nemcsak összeomlott épületeket és súlyos anyagi károkat hagynak maguk után egy-egy akció végeztével, de gyakran számtalan civil áldozatot is, amit a társadalom kezd megelégelni. Legújabb, félresiklott külföldi bevetésük ráadásul diplomáciai konfliktust idéz elő, így a politikai nyomás, hogy vonják a csapatot valamiféle ellenőrzés alá, tetőzni látszik, hőseinknek pedig dönteniük kell: önként elfogadják ezt, vagy ellenállnak, és kockáztják, hogy később esetleg törvényen kívüliek lesznek?

 

Már ez az alapkonfliktus meglehetősen érdekes megvilágításba helyezi a kérdéseket, amelyek valahol minden szuperhős-történet központját képezik. Mit kezdjünk a kezünkben lévő hatalommal? Mit kötelességünk megtenni, és mit nem? Hol vannak a határok?

 

Tony Stark az ellenőrzésre voksol, Steve viszont nem tud megbízni egy külső hatalomban, így a szembenállás adott, viszont még nem elég ok egy polgárháborúra. A katalizátor Bucky, az egykori Tél katonája lesz, aki – ahogy azt az előző film végén láthattuk – próbál rátalálni régi önmagára, viszont továbbra is terroristaként körözik. Rogers kapitány kénytelen aktívan is dacolni a törvény védelmezőivel, ha segíteni akar neki – márpedig ez azt jelenti, hogy szembe kell helyezkednie mindazzal, amit eddig értéknek vallott.

 

Aki azt hiszi, hogy ennyiben ki is merül a cselekmény a Polgárháborúban, az gondolja újra, mert bőven tartogat még meglepetéseket a film. Történetszövés szempontjából messze ez a legjobban kidolgozott darabja a Marvel univerzumnak: remekül zsonglőrködik a rengeteg karakterrel, nemcsak időben arányosan szerepelteti őket, de viszonylag jól érzékelteti azt is, ki milyen állásponton van az egymást átszövő konfliktusokban, és miért. (Talán Tony motivációját kicsit jobban is ki lehetett volna dolgozni, de hát mit csináljunk, ha ez a film elvileg nem is róla szól…) Személy szerint azon a véleményen vagyok, hogy minden történetből lehet tanulni valamit, függetlenül attól, az milyen formában van elmesélve és milyen közönségnek szánták, így azt hiszem, a képregények és adaptációik cselekményében is bőven akad érték. A Polgárháború azonban minden eddigi Marvel-produkciónál komolyabbra sikerült. Ennek hátulütője, hogy a film első felében igencsak csínján bántak a humorral, de szerencsére Hangya és Pókember megjelenése javít a helyzeten, a szövegeik a legjobb pillanatokban oldják az egyébként mérnöki pontossággal adagolt feszültséget.

 

És hogy milyen a látvány? Színvonalas, ahogy azt már megszoktuk (bár egyes közelről felvett akciójeleneteket egyáltalán nem egyszerű követni). A minden mást felülmúlóan valósághű autós üldözés, a reptéri csatajelenetek, vagy a Vasember, Steve és Bucky hármasa között zajló közelharc helyett az én kedvencem mégis az volt, amikor 3D-ben követtük Sólyom sétáját egy épület tetejének a peremén. Csupán pár másodperc volt, de abban a pár másodpercben elfehéredő ujjakkal szorítottam a székem karfáját, nehogy leessek…

 

Ami pedig a színészi teljesítményeket illeti, mindenki tisztességesen végzi a dolgát, noha, azt hiszem, egy ilyen kaliberű filmtől nem is várunk Oscar-esélyes alakításokat. Stan Lee-t mégis ki kell emelnem: az ő cameója mindig szórakoztató, de ezúttal kifejezetten ütősre sikerült.

 

A kora nyár egyik nagy filmes durranása tehát nem okoz majd csalódást a rajongóknak. Most nem egy kémdrámát kaptunk, mint A tél katonája esetében, ennek megfelelően talán nem is olyan csavaros a történet, de elég komplex és fordulatos ahhoz, hogy végig izguljunk rajta, és egy percre se feledjük el, mi forog kockán. Bár a végkifejlet az én tetszésemet nem nyerte el maradéktalanul (amivel valószínűleg kisebbségben vagyok), az odáig vezető útra nem lehet panaszom, úgyhogy nyugodtan tessék csak magasra helyezni a mércét. Végezetül pedig: ugye senki nem felejti el, hogy Marvel-filmre vált jegyet, és nem megy ki a moziteremből, mielőtt levetítenék a stáblistát? Én szóltam!