Főkép

Április 21-én, a Budapesti Tavaszi Fesztiválon került sor Space Fantasy címmel két egyfelvonásos táncmű bemutatójára. Amikor meghallottam, hogy a kettő közül az egyik Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művének feldolgozása, nagyot dobbant a szívem – a végén mégis a másik rabolta el.

 

A Megbolydult bolygó címet kapott táncmű elején hatalmas, világító inga leng az emberek kis csoportja fölött, elérhetetlenül. A Koyaanisqatsi földöntúli hangjaira felbomlik, szétzilálódik a csoport. Bár együtt mozognak, mégis távolságot tartanak, nem terem közöttük valódi kapcsolat, és a zaklatott mozdulatok ékesen beszélnek elidegenedésről, társas magányról és egy olyan jövőről, amelyben valami lényeges elveszett.

 

A koreográfus Barta Dóra, aki egyszerre tehetséges táncművész is, jellegzetes stílusa a társulata munkájában is felismerhető – hol lendületes, hol meg-megakadó mozdulatok mesélnek. A díszlet az egyetlen ingából áll, olykor Bárány Péter háttérre vetített, geometrikus animációi egészítik ki a képet. Bár a táncosok mozgása lekerekített, folyékony, mégis árad valami szuggesztív hidegség belőlük, ami Philip Glass repetitív zenéjével együtt nyugtalanító elegyet alkot. Nincsen könnyen értelmezhető történet, csak hangulatok folyama, amelyből kiemelkedik egy egy különösen jól sikerült kép (köztük a jövő Piétája).

 

Míg Barta Dóra elszakadt a Koyaanisqatsi filmtől, és a zenét új tartalommal töltötte meg, a szünet után a nosztalgia az úr. A Solaris együttes zenéje kezdetben táncelemek nélkül, élő koncertként csendül fel, és a most már több mint harminc éves, nagy sikerű lemez, a Marsbéli krónikák első tételére a közönség soraiban sokak feje kezdi bólogatni az ütemet. Tulajdonképpen elhallgatnám így, koncertként az egészet, és úgy is nagyszerű élményt könyvelhetnék el, de aztán megelevenedik Bradbury lírai klasszikusa.

 

A Megbolydult bolygó steril hűvössége után éles a kontraszt. Az organikus díszletelemek és retro érzést sugárzó vetített animációk a zenével együtt valóban azt az érzést hozzák el, amikor először olvastam a Marsbéli krónikákat. Bradbury Marsa meg sem próbált tudományos hitelességre törekedni, és ugyanez a szürrealitás jelenik meg itt is a vizuális elemekben, amit csak fokoznak a marslakók idegenségét kihangsúlyozó trükkök (például a hoverboard, amelyen a táncosok siklanak).

 

Földi Béla, a Nemzeti Táncszínház igazgatója koreográfiájában a lehetetlenre törekszik: szűk időn belül egy több novellából álló mű lényegét kellett megragadnia és színpadra vinnie. A főbb pontokat a legismertebb novellák feldolgozásával és összefűzésével keltette életre. Ylla története kapja a legnagyobb hangsúlyt, majd ez átmosódik a fantomok meséjébe, akikbe a földiek saját halottaikat látják, s végül láthatjuk a Föld pusztulását. Kérdéses, hogy a novelláskötet ismerete nélkül mennyire értelmezhető a történet, számomra régi ismerős volt az összes elem, és a nosztalgia sokat hozzátett az élményhez.

 

Mégis az első mű tetszett jobban. A Marsbéli krónikák számomra a múlt, egy szeretett fantom, amelyiket jólesik megidézni, de Barta Dóra koreográfiája jelentette nekem a jövőt, amely kicsit ijesztő ugyan, de erre szükség is van: az az óriási inga most is leng, és figyelmeztet arra, hogy múlik az idő. A jövő most születik.