Főkép

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nem csak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

 

Hanoi Masters: War is a wound (CD)

 

Miközben egyre fontosabb a boldoguláshoz, hogy a világzenét játszó együttesek saját, jól felismerhető egyéni hangon szólaljanak meg, hajlamosak vagyunk elfeledkezni örökségünkről, arról a népzenéről, amely 40-70-100 évvel ezelőtt tömegek szórakozását biztosította, és amely manapság eltűnőben van. Ezért fontosak az olyan kiadványok, melyek az értékmentés szellemében igyekeznek megörökíteni ezeket a „tiszta forrásokat”.

 

A Glitterbeat kiadó sorozata (Hidden Musics) pontosan erre vállalkozik, és rögtön az első lemezzel nagyot markol – de egyben azért biztosra is megy. Elvégre európai (nyugati) füllel mi lehet egzotikusabb Ázsia távolabbi felének évezredek alatt formálódott hangszereinél és zenéjénél? Ian Brennan producert a hatalmas kontinens kínálta lehetőségek közül Vietnámot választotta, és negyven évvel az amerikai csapatok távozása után majd tucatnyi számot rögzített. Ezek között tradicionális darabtól kezdve a háború inspirálta szerzeményig minden megtalálható, melyek közös jellemzője, hogy ősi hangszereken vagy előadásmódon szólalnak meg.

 

Erre legjobb példa a „The Wind Blows It Away” című szám, amelyben a K’ni nevű hangszert halljuk, amit teljes joggal szájhegedűnek fordítanak, ugyanis a zeneszerszám egyetlen húrból áll, aminek az egyik végét az előadó fogai közé helyezik, míg a másik végét egy farúdhoz (láttam már mongol lófejes hegedűhöz hasonló kivitelt) erősítik, rezonátorként pedig a fejet használják. Leírva is fura, de a hangja még különlegesebb (a videó elején is ez hallható). Mivel az egész album lenyűgöző, ezúttal nem emelek ki semmit, tessék meghallgatni ezt a hagyományőrző, az örökséget frissítő szellemben tálaló válogatást.

 

Kinek ajánlom: a hagyományos távol-keleti zenét kedvelőknek, és persze akik vonzódnak Vietnámhoz.

2015-ben megjelent lemez (Glitterbeat).

Bővebben az kiadó weboldalán: https://glitterbeat.bandcamp.com/album/war-is-a-wound-peace-is-a-scar

 

 

 

Cimbaliband: Moldva (CD)

 

Szeretem azokat a magyar együtteseket, amelyek a világfájdalom sejtszintű tolmácsolása helyett pusztán az élet napos oldalán tartózkodnak, és zenéjükkel mind nagyobb tömegeket igyekeznek maguk mellé csábítani. A Moldva című lemez meghallgatása után nincs más feladatom, mint szavakkal kifejezni tiszteletemet és elismerésemet az Unger Balázs vezette együttesnek, mert sikerült az egyébként borongós, esőtől áztatott vasárnapomat mosolygóssá és vidámmá varázsolniuk. Mindezt úgy, hogy nem hívtak segítségül senkit a Roxfort varázslóképzőből, és tudtom szerint sem Merlin, sem Gandalf nem dolgozik náluk technikusként.

 

Zenéjük jól hallhatóan a magyar népzenében gyökerezik, onnan szívja magába a dallamokat, a ritmust, az éneket, hogy a felszínre kerülve átjárja a szűkebb-tágabb környezet hatásai. Ezen a lemezen például a balkán érezhető, meg még számos egyéb hangzás, amelyeket elsőre nem is sikerült beazonosítanom. De ahol valamiért maradtak a magyar alapanyagnál, azt sem hagyják érintetlenül, minden számot saját képükre formálnak. Ez hol a megszokottnál gyorsabb tempót jelent, hol váratlan váltásokat – mintha a tagokban rejlő energia keresné magának a megnyilvánulási formákat.

 

Értelemszerűen a lemezről azok a számok nyerték el maradéktalanul a tetszésemet, amelyek életöröme úgy mosta el a vasárnapi borongós hangulatot, mint ahogyan a dunai zöldár tünteti el az ártéri hulladékot. Ilyen például az albumindító „Mikor kicsi leány vótam”, a maga lazaságával, tempójával és Szita Eszter énekével megtámogatva – gyakorlatilag azonmód a táncparkettre csábít. Kedvenceim közé tartozik a „Bákói fanfár”, mert úgy idézik elém a balkáni hangulatot, ahogyan csak kevesek képesek. Utolsóként pedig a „Sárba s hara de la Cosma Piticu” című instrumentális szerzeményt említem, mert ez kitűnő ízelítőt nyújt mindabból, amire ezek a muzsikusok képesek. Úgy gondolom teljesen megérdemelten kerültek fel 2015-ben a WMCE húszas listájára.

 

Kinek ajánlom: akik szeretik a magyar és balkáni népzenét, valamint nem idegenkednek az újításoktól, a továbbgondolástól.

2015-ben megjelent album (Fonó).

Az együttes weboldala: http://www.cimbaliband.hu/

 

 

 

Music from Okinawa 2015-2016 (CD)

 

A soron következő válogatáslemez segítségével Japán legdélebbi szigetének szerfölött változatos zenei életével ismerkedünk. A változatosság kedvéért a kiadást az Okinawai Prefektúra támogatta, egy olyan alapítvány révén, amelynek elsődleges feladata a helyi kultúra népszerűsítése, promóciója. Bár nem kívánom elvonni a forrásokat az egészségügy és az oktatás elől, úgy gondolom, hogy viszonylag kis anyagi ráfordítással sokat lehetne tenni a magyar zene (legyen az nép-, világ- vagy bármilyen más stílus) nemzetközi megismertetése érdekében.

 

Azzal ez előzetes koncepcióval vettem kézbe a lemezt, hogy ha a számok fele tetszik, akkor már szerencsésnek mondhatom magam, mivel még mindig nem sikerült olyan mértékben megbarátkoznom a jazz felől érkező zenékkel, hogy késztetést érezzek az újbóli meghallgatásukra. Természetesen nagyon vegyesnek bizonyult a kínálat, kezdve a salsával, folytatva a rappel és befejezve a samiszenen előadott, helyi népzenére épülő világzenével.

 

A kedvenceim közé tartozik a korábban már említett Kachimba együttes, akik a Womexen is látott négyfős felállásban játszanak egy vérpezsdítő salsát. A Sakishima meeting nevű duó zenéjében gyönyörűen keveredik a hagyományos énekstílus (Ara Yukito hangja nagyon illik ide), a samiszen és az időnként megszólaló férfikórus. Még ebben a környezetben is különlegességnek számít Kanako Horiuchi, aki legutolsó lemezét Szenegálban rögzítette, helyi zenészekkel – aminek eredménye ez az afrikai dallamokat japán énekkel ötvöző muzsika, amelyet elsőre nagyon szokatlannak találtam, másodjára viszont már tetszett. Az album utolsó tétele (Tunbaru-naakunii2015) szintén fura, némileg kísérleti jellegű szerzemény, ahol a hagyományos énekstílus és a samiszen kettőse az európaitól teljesen eltérő zenét eredményez. Egy biztos: pár előadó/együttes felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy ha alkalmam adódik rá, megpróbálok majd alaposabban megismerkedni a lemezeikkel.

 

Kinek ajánlom: aki egy picit is érdeklődik a kortárs japán világzene iránt, ami legalább olyan sokszínű, mint a hosszan elnyúló szigetország kultúrája.

A 2015-ös Womexre megjelent válogatásalbum.

Bővebben a kiadvány honlapján: http://musicfromokinawa.com/en/