Főkép

Ne mondja nekem senki, hogy a magyar filmek rosszak! Hogy nem éri meg beülni a moziba egy magyarok által készített, magyar történetet feldolgozó filmre! Sőt, nem éri meg leülni a tévé elé, és ott megnézni egy magyar kosztümös tévéfilmet. Köbli Norbert forgatókönyvíró és Szász Attila rendező nem először bizonyítja be ennek ellenkezőjét, olyannyira, hogy az eredetileg a Duna TV-re szánt Félvilág sikere nyomán a film most a mozivászonra is került – és ott is van a helye.

 

1914-ben egy holtestet húznak ki a Dunából: Mágnás Elzát (Kovács Patrícia), a hírhedt pesti kurtizánt meggyilkolták, a film pedig szinte azonnal el is mondja, hogy komornája, Rózsi (Gryllus Dorka) a tettes. Ezt követően a megelőző négy nap eseményeit ismerhetjük meg, onnantól fogva, hogy új cseléd, a fiatal és félénk Kató (Döbrösi Laura) kerül a házhoz. Az ő szemén keresztül egyre jobban bepillantást nyerhetünk a furcsa, nyomasztó hangulatú nagyvilági lakásba, ahol űrnő és komorna – két egykori barátnő – egyre jobban elfajuló kapcsolatának, a forráspontig hevülő viszony pillanatainak lehetünk szemtanúi.

 

Köbli és Szász A berni követtel dobott hatalmasat két éve, amikor is az 1958-as, a berni magyar nagykövetségen játszódó túszdrámát feldolgozó tévéfilmjükkel bejárták a világot, díjat díjra halmozva megmutatták, hogy igenis van igény és képesség a mai filmesekben, hogy tisztán, magyar témákkal kevert zsánerfilmet készítsenek. A Félvilággal az alkotók tovább léptek: a nézőtéren ülve nem is érteni, miért nem eleve mozis forgalmazásra gyártották a filmet, a fényképezés, az operatőri munka, mind-mind nagyvásznon működnek tökéletesen…

 

Kezdjük mindjárt akkor a látvánnyal. A századelő Budapestjét bravúros megoldásokkal jelenítették meg: a néhány kis utcarészlet, a szépen berendezett belső terek, a ködbe vesző Lánchíd olyasmi, ami annak ellenére tökéletes világképet teremt, hogy felmerülhet a nézőben: vajon azon a sarkon túl már egy modern cégér található? Látszanak-e az autók a Lánchídon, ha nem épp alulról veszi a kamera? De épp ezért fantasztikus a megvalósítás, mert mindezek ellenére ott vagyunk az 1914-es évben. A ruhák, a sminkek és a szobabelsők kifogástalanok – már csak jó karakterekkel kell megtölteni ezeket.

 

Ami meg is történik, hála a remek forgatókönyvnek és négy fantasztikus színésznek. Kovács Patrícia és Gryllus Dorka kettőse olyan feszültséget teremt, hogy a néző szinte belemarkol a széke karfájába. A két karakter két gyökeresen eltérő, ugyanakkor, mint lassan felsejlik, sokban mégis hasonlító figura, akikben a régóta megbúvó indulatok és a ki nem mondott gondolatok hihetetlenül gyorsan vezetnek el a tragikus végkifejletig. Mindehhez pedig egy harmadik félre volt csak szükség, Katóra – jól jegyezzük meg Döbrösi Laura nevét, aki itt nemcsak egy nagy szemű baba (ahogyan a filmben mondják), hanem egy tehetséges fiatal színésznő, aki egyszerre tud naiv, rácsodálkozó és kemény, megingathatatlan lenni. Ingázik a két másik nő között, mindeközben akaratlanul „detonációt” idézve elő. Négy színészről beszéltem, ugyanis ki kell emelnem Kulka János játékát is, ami szinte átszakítja a vásznat. Ez már A berni követnél is így volt, ő korunk legkarakteresebb magyar férfiszínésze, aki ezúttal Elza szeretőjének figuráját teszi emlékezetessé néhány jelenettel.

 

Már ez elegendő lenne, hogy a Félvilág az év egyik legkiemelkedőbb magyar filmje legyen, de maga a karakterdráma is remekül ritmizált – nem önálló, művészfilmesen kapcsolódó jelenetekről beszélünk, ez egy tökéletesen összerakott zsánerfilm. Ahogyan lépésről lépésre, jelenetről jelenetre egyre jobban elmerülünk ebben a félvilágban, úgy lesz egyre szorongatóbb a film hangulata, a párbeszédek, a szereplők játéka. Szinte fellélegzünk, amikor végre megtörténik a gyilkosság, és a lezárás is szintén jó arányérzékkel készült el. De a film szerencsére nem csupán egy karakterdráma, még ha ez is van a középpontjában. Apró elemekkel, jelzésekkel érzékeltet sok olyan kérdést – a nők helyzete, a gazdagok hatalmaskodása a szegények felett, az Amerikába „kitántorgó” magyarok –, amelyek ugyanúgy témái voltak a száz évvel ezelőtti közbeszédnek, mint ahogy témák ma is. Így aki társadalmi rétegeket keres a filmben, az is megtalálja a számítását, ezzel pedig a Félvilág újabb téren bizonyít a nézők előtt.

 

Továbbra is csak azt tudom kérdezni: miért nem rögtön mozivásznon mutatták be a filmet? Persze remélem, tévéfilmként talán ismertebbé vált, de az biztos, hogy amíg vannak ilyen remek filmesek, addig nem kell azon aggódni, hogy a nagy nézőközönség számára élvezhetetlen, érthetetlen alkotások készülnek idehaza – legyenek azok a „filmesek” rendezők, forgatókönyvírók, operatőrök, vagy akár színészek, sminkesek, díszlettervezők.