Főkép

Hamarjában nem is tudom, hány év telt el azóta, hogy megjelent magyarul a harmadik, Stieg Larsson által írt Millennium-regény (A kártyavár összedől). Ő ugye a sorozatot eredetileg tízrészesre tervezte, amelyet sajnos váratlan halála miatt már nem tudott megvalósítani, és bár a negyedik résszel már elkészült, örökösödési vita miatt ez nem jelenhetett meg nyomtatásban.

 

Ilyen előzmények után kissé meglepett az a fejlemény, hogy felkértek valakit a folytatás megírására. Ez azért örvendetes, mert ez tényleg jó sorozat, emlékezetes szereplőkkel, izgalmas történetekkel. Úgy gondolom Lisbeth Salander karaktere annyira üdítően eredeti, hogy kár lett volna a kukába dobni, hasonlóan az oknyomozó újságíró, Mikael Blomkvist figurájához – akiről mondjuk nem állítom azt, hogy kiabált a folyatásért –, de volt benne potenciál, belőle is sok mindent ki lehet még hozni.

 

Az első három rész kis túlzással Lisa családi ügyeinek rendbetételéről szólt, főleg az apukájával való ellentétéről, valamint arról, hogy miként maradjon életben manapság egy újság. A harmadik rész óta eltelik pár év, mire újra felvesszük az események fonalát – az hamar kiderül, hogy Lisbethtel túl sok minden nem történt, de Millennium háza táján bizony voltak változások. Egy médiacsoport anyagilag beszállt a lapba, hogy az úgy tudjon működni, ahogyan azt a szerkesztők elképzelték. Ez önmagában még nem jelentett gondot, de a kezdetben hangoztatott elv, miszerint csináljatok, amit akartok, mi szeretünk benneteket és adjuk a pénzt, lassan, de biztosan megváltozott, és piaci alapokra helyeződött. Ettől kezdve minden arról szól, hogy szépek vagytok és okosak, de ezt így nem lehet adni, a hirdetők nem itt költik el a pénzüket. Ezzel egyenes arányban az előfizetők száma és az eladott példányszám csökken, szemlátomást a közönség is elfordul az újságtól.

 

Ráadásul hecckampány kezdődik a médiában Mikael ellen, azzal a vezérgondolattal, hogy kiöregedett, már nincsenek jó témái, nem látja a körülötte lévő világot, senki sem ismeri őt, és itt az ideje a visszavonulásnak, hagyjon teret más, nála tehetségesebb újságíróknak, akik tudják, miként kell oknyomozó újságírást csinálni. Ez a történet kiindulási pontja, amikor történik valami a titkosszolgálat háza táján, amiről aztán a teljes regény alatt próbáljuk kideríteni, hogy pontosan miről van szó, és mi a jelentősége. Ennél többet nem mondhatok a történetről, mert minden további infó csökkentené az élvezeti értéket. Egy biztos: a befejezés mind a sztorit, mind a főszereplők magánéletét illetően számos lehetőséget rejt, amelyek majd – gondolom – a következő kötetben kerülnek kifejtésre.

 

Az új szerző jól „gondozza”, vezeti tovább a karaktereket, ezen a téren nincs semmi baj, de egy cseppet túlírtnak érzem az egészet. Ami nem azt jelenti, hogy unatkoztam menet közben, mert egyetlen éjszaka alatt kiolvastam a könyvet, vagyis kellőképpen izgalmas, pergő, felidézi a korábbi dolgokat, miközben előre is halad – csak valamiért úgy éreztem, ez nekem most picit terjengős. Ennek ellenére természetesen nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy legközelebb merre megyünk tovább, és miként alakul a két főszereplő sorsa.

 

Persze az kérdéses, hogy Larsson korábbi jegyzeteiből mennyit tud kihozni David Lagercrantz, illetve mennyire tudja hozzátenni a saját hangját, elképzelését. Az effajta utógondozás nagyon jól is sikerülhet, erre remek példa Robert Jordan sorozatának a befejezése. Éppen ezért azt mondom, mindenki adja meg az esélyt az Ami nem öl meg című regénynek – aki pedig már nem emlékszik pontosan az előzményekre, az szánja rá az időt, és bemelegítésképp olvassa el az első három részt.

 

Részlet a regényből