Főkép

Bevallom, nem vagyok egy nagy képregényes Pókember rajongó. Furcsa módon ennek ellenére a legújabb korszak filmjeit szívesen nézem, azokban megtalálok mindent, amiért szeretni tudom a radioaktív pók csípésétől szuperhőssé változott egyetemista történetét, de a Kingpin Kiadóhoz kötődő legújabb magyar Pókember-korszak füzeteiben és köteteiben nem mindig találom a közös hangot Peter Parkerrel. Akármennyire is jó volt mondjuk a Jean DeWolff halála, abszolút meglepetésként ért, hogy nem azt kaptam, amit társítottam eddig a figurához – aztán valahogy idén belelapoztam A Hihetetlen Pókember júniusi számába, és hirtelen rájöttem, hogy az aktuális korszak sokkal közelebb áll hozzám, mint azt valaha is gondoltam volna. Aztán jött a júliusi különszám, meg az augusztusi rendes megjelenés (kicsit zavaros időrendben következnek egymás után a füzetek: a júniusi páros után az augusztusi első fele, majd a különszám három története jön), és azon kapom magam, hogy újra azt fontolgatom: előfizető leszek Pókemberre.

 

De ennyi személyes kitekintő után inkább rátérnék arra, hogy miért is kedveltem meg ezt a Polgárháború utáni Pókembert, aki ugyan regisztrált, de aztán mégsem, és végül most senki sem ismeri a személyazonosságát (Mary Jane-en kívül). Ráadásul aktuálisan pénze sem sok van, MJ távol van a várostól, főnökét, az örök elégedetlenkedő-zsörtölődő Jamesont kórházba juttatja szívinfarktussal (persze nem az ő hibája volt... annyira), az újság új főnöke pedig jelentősen más irányban gondolkodik, mint a régi. És ha mindez magánéletileg nem lenne elég, New Yorkban továbbra sincs hiány gonosztevőkből: az aktuális ellenfele Mr. Negatív, aki maffiavezérként sokkal szofisztikáltabb eszközökhöz nyúl, mint a szokásos dühös-pusztító őrültek, valamint Métely, aki leginkább egy beszürkült Zöld Manóra hasonlít, de ezúttal úgy tűnik, nem az Osborn-família minden bűn forrása (mellesleg valaki „kölcsönvette” a pókjelmezt is). Nincs hát egyszerű dolga Pókfejnek, de az álarcos bűnüldözésben újonc Főnyeremény személyében még segítőtársa is akad – legnagyobb bosszúságára...

 

Szóval ott tartottam, hogy szerintem Pókember történetei akkor működnek a legjobban, amikor a maximumra tolják a humoros énjét (néha persze felmerül, van-e neki másik): amikor bár nem súlytalan az akció és a dráma, azért nem merülünk bele nyakig (külön tetszett a röpke kitekintés a szuperhős regisztrációra, vagyis hogy még mindig komoly hatással van a szuperhősök mindennapi tevékenységére); amikor nem veszi túl komolyan sem saját szerepét, sem ellenfeleit; amikor pörögnek a párbeszédek, egymást érik a poénok, és legfőképpen, közben olyan dinamizmus, olyan lendületes hangulat lengi át az oldalakat, ami képes elbűvölni az olvasót is. Amikor még az alkotók is úgy érzik, abszurd egy pókképességekkel rendelkező figuráról írni, aki olyan ellenfelekkel csatázik, mint a szürkéskék kisugárzású Mr. Negatív, de mégis megteszik – és közben látom magam előtt, hogy közben ők is élvezik. Amikor érezhetően nem veszik olyan komolyan a történeteket, ezáltal talán kevésbé is erőlködnek – ez pedig mindig jó, hiszen a képregény stílusára is kihatással van.

 

Ha már stílus: nekem sokkal jobban tetszett a júniusi, illetve az augusztusi (első) szám rajzolójának munkája, mint a különszámé. Steve McNiven valahogy sokkal dinamikusabban rajzol, jobban eltalál bizonyos jeleneteket, és bár Salvador Larroca sem rossz, nála különösen fájó az emberalakok rajzolása – sokszor éreztem azt, hogy tényleg „papírból” vannak az egyes figurák, és nem pedig hús-vér alakok. A borítókkal pont fordított a véleményem: a két rendes számét nem érzem igazán erősnek (különösen a groteszkkel nagyban barátkozó júniusi esetében megkérdőjelezhető a választás, ami elvileg a vásárlócsalogató szerepet töltötte be a maga 300 forintos árával), míg a különszámé sokkal jobban tetszik (ez persze lehet, hogy csak a barátságosabb színezésnek köszönhető, amire jobb ránézni, mint a rikító fehér-kék-fekete-sárga-piros kombóra).

Érdekesnek tartom egyébként, hogy külföldön nem különösebben szeretik a „Egy új nap hajnala” (vagy akinek így ismerősebb: „Brand New Day”) történeteket, pedig nem érzem, hogy különösebb gond lenne velük (legalábbis az általam olvasottak fényében, ami azért már előválogatott számokat tartalmaz, és a gyengébbek alapból kikerülnek a megjelenések közül). Pókember köré persze nem egyszerű érdekes történetet írni (ekkoriban csak a The Amazing Spider-Man cím már jóval ötszáz füzet felett járt), én pedig készséggel elismerem, hogy biztosan vannak ennél erősebb sztorik is (egy kicsit zavart, hogy a hat számot végigolvasva is több a kérdésünk, mint amire választ kaptunk), de olykor talán az is elég, hogy csak jól szórakozunk. Erre pedig egy pillanatig sem lehet panasz: a különszámban Marc Guggenheim, a rendes számokban Dan Slott vezetésével ízig-vérig szórakoztató Pókember-történetekkel ismerkedhetünk meg, amiben van akció és kaland, vicces párbeszédek és fura szupergonoszok, vagyis minden, amiért szívesen olvasnánk A Hihetetlen Pókembert. Azt hiszem, ezek után nehéz lesz legyűrnöm a képregény-rajongó énemet...