Főkép

Baktay Ervin (1890. június 24. - 1963. május 7.) nevével alighanem gyerekkoromban találkoztam először, indiános könyveket is fordított ugyanis (pl. Szürke Bagoly: Két kicsi hód), de igazán akkor jegyeztem meg, amikor elkezdett érdekelni a távol-keleti kultúra. Aki Indiával, netán Nepállal, Tibettel foglalkozik, vagy jógával, esetleg asztrológiával, az egy ponton túl mindenképpen kezébe fogja venni valamelyik művét. Életműve puszta lista formájában, életútja dióhéjba foglalva is impozáns és elismerésre méltó. De hogy mekkora fazon volt, azt eddig nem tudtam.

 

Baktay tucatnyi éven át dolgozott a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban (igazgató-helyettesként is), ahol most megtekinthető egy remek kiállítás Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete címmel. Amellett, hogy Baktay gyűjteményének páratlan darabjait is láthatja ott a közönség, többek között Nepál és India régmúltjának művészeti és vallásos emlékeit, nekem elsősorban azért tetszett, mert roppant szórakoztató. Baktay ugyanis, mint a kiállításból kiderül, nagyon tudott élni, és mindvégig megőrizte azt a gyermeki nyíltságot, rácsodálkozást és pajkosságot, ami nélkül talán nem is lenne szabad senkinek tudóssá lenni.

 

Orientalista-indológus-művészettörténész-műfordító-asztrológus hősünk (akit kis túlzással Indiana Jones elődjének is láthatunk) ifjúi éveiben festőművésznek készült, s iskolatársaitól és mesterétől is láthatunk néhány képet az első teremben. Hogy elkezdett érdeklődni a távol-kelet iránt, abban alighanem lánytestvére házassága is közrejátszott, minthogy Marie-Antoinette egy indiai rádzsa fiához ment nőül. Életéből éveket töltött az ázsiai kontinensen, Kőrösi Csoma nyomában eljutott Dardzsilingbe is, és 1956-ban egyike volt annak a néhány európainak, akit meghívtak a Buddha születésének 2500. évfordulójára tartott ünnepségsorozatra. Később Baktay érdeklődése az észak-amerikai indiánok felé fordult, még Cseh Tamás előtt alapított indiántörzset Magyarországon, s hogy ezt is, mint láthatóan minden dolgot, ami igazán érdekelte, alaposan és jól csinálta, arra bizonyíték, hogy hivatalos főnöki kinevezést és indián nevet kapott az indiánok szövetségétől.

 

Ha „csak” ennyi volna, már akkor is azt mondanám kis túlzással, hogy Baktay megcsinált és megnézett mindent, amit én valaha akartam. Csakhogy a zorkó arcvonásokkal megáldott Ervin úrfi egész életében nagy tréfacsináló volt, akit barátai Huligánnak becéztek. Ifjúkorában olyan antik partikat (symposionokat) tartottak a barátaikkal, amiken minden résztvevőnek korhű öltözetben kellett megjelenni, s csak Bacchus tudná megmondani, mi zajlott még ott. A kiállításon látható, kézzel írt, ám elképesztően kidolgozott meghívók és néhány fénykép alapján mindenesetre egyértelmű, hogy Baktay és víg kedélyű társai tudtak élni. És ez még csak a kezdet volt. Ott vannak barátja, Huzella „Hallgató” Pál karikatúrái Baktay indiai útjairól, na meg a vadnyugati vigasságokra szóló, nyomtatásban készült(!) meghívók, melyeken annyit és olyan jót nevettem, mint ritkán.

 

És ez még mindig nem minden. Még nem szóltam a minden egyes kiállítási teremben elhelyezett kincsesládákról, melyekben különféle, az adott terem anyagához kapcsolódó, kézbe fogható, kipróbálható tárgyak vannak, gyermekek és felnőttek örömére egyaránt. Ha pedig az ember történetesen könyvmoly, készüljön fel jó előre, hogy meglátván Baktay maga tervezte könyves polcát, zokogásban fog kitörni.

 

Szóval, mindezek ott vannak a kiállításon, a buddhista szobroktól Baktay indiánruhájáig (ami újra felébresztette bennem a kisfiút). Megfordult a fejemben, hogy bizony, ha a jó Huligánnak gyereke lett volna, tán nem tudta volna így megőrizni játékosságát, és a lehetőséget, hogy azt csináljon, amit csak akar. De volt neki helyette más: az I. világháborúban harcolt a fronton, a másodikat és az ’56-os forradalmat is túlélte, s mindezek dacára mégis be tudta járni a világ csodás helyeit, és el tudta hozni a magyar közönségnek is, úgy a múzeumban, mint könyveiben és fordításaiban, ezek szellemét. Így aztán, ha eddig felnéztem Baktayra a művei miatt, hát most már példaképnek is tekintem, mert ez az ember élt, úgy, ahogy Thoreau mondta, „maradéktalanul” kiszívva „az élet velejét”, s mindeközben csodás dolgokat alkotva, közvetítve. Tudja fene, közben milyen ember volt, kit bántott meg, mit művelt, de ez a kiállítás messze több, mint ami a legtöbbünk után jóként megmaradhatna. Javaslom hát mindenkinek, hogy álljon fel a gépe elől, menjen el a Hoppba, aztán, ha már feltöltekezett és jókat derült, vegye elő gyermekkori álmait, és valósítsa meg őket.

 

A kiállítás 2015. november 1-ig megtekinthető.