Főkép

Az elmúlt napokban olyan szintű por öntötte el az Óbudai-szigetet, hogy estére már mindenki fulladozott, azonban a szombat esti esőnek legalább annyi haszna volt, hogy ezt a problémát valamelyest megszüntette – persze gondolom a sátrazók azért annyira nem örültek. Úgyhogy az utolsó napot párás napsütésben kezdtük meg, rögtön a Kraftklub német zenészeivel, akik egy korrekt rap-punk koncertet adtak. Nem hiszem, hogy valaha is világokat fognak megváltani, de felvezetésként az igazi bulihoz tökéletes: a német nyelv ugyan nagyon furcsa (sokat poénkodtak az érthetőségen a srácok is), a két hatalmas lufi metálvilla érdekes színpadképet eredményezett, ráadásul azért tudtak szórakoztatni is (a pólólevétel ebben a melegben különösen népszerű). Az pedig különösen tetszett, hogy a frontember és három gitárosa egy kisebb, mozgó színpadon bement a közönség közé – ilyet is csak fesztiválon láthat az ember.

 

Utána körbenéztem a többi helyszínen, így kiderült, hogy az argentin-svéd José Gonzalez koncertjén ugyan elég sokan vannak az A38 sátorban, de több ezer ember inkább a földön ülve hallgatja a dallamokat; hogy a Blues-Ír Színpadnál egyszerűen képtelenség csalódni (a Zolbert nevű formáció olyan szenvedélyes smooth jazz-t adott elő, hogy az egészen lenyűgöző volt, különösen a szaxofonos frontember); hogy a Rudimental ugyan képes bulit csinálni a pop-r’n’b vonalon a meglepően sok énekessel, de azért nem túl nagyot (bár engem már azzal is megleptek, hogy valóban zenekar állt ki a színpadra, és a zenének legalább egy része élő volt); illetve az is, hogy a 30Y számomra élőben egyszerűen fogyaszthatatlan. Valahogy így kötöttem ki végül Kwabs-on, aki nagyon kellemes, pihentető, érzelmes zenét játszott – hogy néha mintha nem csak saját dalokat adott volna elő, az már másodlagos.

 

De végül következett a nap egyik legérdekesebb kérdése: lehet-e negyven évesen is olyan zenét, olyan stílusban tolni, mint húsz éve? Becsületére legyen mondva, a Limp Bizkit megpróbálta, ám erő, lendület vagy energia már nem nagyon volt benne. Fred Durst nagyon be akarta bizonyítani, hogy még menő baseballsapkás rappernek lenni negyven felett is, de a magam részéről én inkább az ellenkezőjét láttam. Úgy döntöttem, nem is nézem tovább a nu metálosok szenvedését, inkább beugrok az A38 sátorba (ez napot valahogy a Nagyszínpad és az A38 között ingázva töltöttem), ahol a Fauve kezdett – némi csúszással. A franciák nagyon lelkesek voltak (mint kiderült, még nem voltak ilyen messze Európában), és tulajdonképpen élveztem is: pörgős dalaik az ékes francia nyelven remek hangulatot teremtettek, a tévékből álló színpadkép izgalmas volt, ők pedig a stresszes helyzet ellenére is feloldódtak egy idő után.

 

A nap legnagyobb szuperszemfényvesztése, akarom mondani, szuperprodukciója Martin Garrix nevéhez köthető, aki David Guetta és Calvin Harris után az End Show-t prezentálta a megjelenő több tízezres tömegnek. A 19 éves holland srácról legalább azt el lehet ismerni, hogy a pulton nem csak a hangerő-szabályzót ismeri, de azért ez még mindig inkább diszkó volt konfettivel, tűzcsóvákkal, gőzágyúval, mintsem különösebben lenyűgöző előadás. Persze ez senkit nem érdekelt, a színes világító rudakkal jól lehetett veretni az ütemekre, a lézerek nagyon mutatós színpadképet eredményeztek, és már az első számok között Daft Punk szólalt meg… A koncert és egyben az egy hétnyi Sziget zárásaként pedig még tűzijáték is volt, amit amúgy szerintem mindenki szívesen néz, függetlenül milyen zene szól alatta.

 

Valójában én sem a Nagyszínpad elől csodálkoztam, hiszen az első félóra után inkább visszamentem az A38 sátorba, hogy még időben odaérjek Passsenger fellépésének kezdetére. A brit folkzenész már rögtön az elején megköszönte, hogy nem Martin Garrix-en és az End Show-n vagyunk, hanem őt szeretnénk látni (ezt aztán tetőzte a Sziget valószínűleg legjobb beszólásával, amikor a Nagyszínpadot a Halálcsillaghoz és Darth Vaderhez hasonlította, míg az ő közönségét pedig a lázadókhoz), és ugyan mindössze egy gitárral, banda és háttérzenészek nélkül lépett fel, de ezzel együtt a Sziget legjobb koncertjét adta. Engem egyébként is könnyen meg lehet nyerni ezekkel a nagyon depresszív és szomorú folk dalokkal, de Passenger nagyon jól is csinálta: annyi érzelmi árnyalat hallatszott a hangjában, hogy öröm volt hallgatni. A közönség is nagyon élvezte, számomra a nap momentuma is egyértelműen hozzá kötődik, amikor is a talán legismertebb számát, a „Let Her Go”-t a koncert közepén eljátszotta. Hiába, egyszerűen gyönyörű volt.

 

Alig hogy vége lett a fellépésnek, kiléptem a sátorból, és elgondolkodtam, hogy a Blues-Ír Színpadhoz kellene menni vagy inkább ránézni a hagyományos szigetzáró partira Müller Péter Sziámival, amikor elkezdett esni az eső – gyorsan be is menekültem a Volt Terasz fedett részére, hogy Sziámi monológos-dallamaira vegyem fel az esőkabátomat. Aztán pár perc múlva csendesett az idő, de bemondták, hogy további viharos szél és eső készül, nekem pedig választanom kellett, hogy várok még Sziámival vagy inkább véget vetek a ma estének. Amikor felcsendült a következő szám, inkább az esőt választottam: így végül némileg megázva, de még nem a sárban dagonyázva jutottam haza, hogy ezzel véget is érjen számomra a 2015-ös, 23. Sziget Fesztivál. Ahol megint annyi élménnyel gazdagodtam, ami miatt tűkön ülve fogom várni a jövő évit.