Főkép

Gyerekkorom kedvenc olvasmánya volt az Ágasvári csata, ami a Búvár Kund örs kalandjait követte nyomon. Egyszerűen imádtam, ahogy tanítva szórakoztatott úgy, hogy közben bejártam a Mátra ismerős tájait, hiszen annak idején én is kirándultam Ágasváron (bár az AOGN-nel nem találkoztam a menedékházban). Sokáig nem is tudtam, hogy előzménye is van a történetnek, így örültem, amikor a Hóvirág története szembejött velem a Könyvhéten. Igazi nosztalgiautazásra indultam hát, csak ezúttal nem hegyvidékre, hanem vízpartra.

 

Vedres Pista és társai ezúttal a Balaton környékén kalandoznak, keresik a misztikus kincset, miközben vetélkednek a Csongor és a Tünde örsökkel, találkoznak rég elhunyt nemesekkel, harcosokkal, szerzetesekkel, de még betyárok is elrabolják őket. Persze, itt is némi tanári furmánynak köszönhetőek a mesés kalandok és kalamajkák, de végül mindannyian gazdagabbak lesznek valamivel, aminek a megfejtését a szerző az olvasókra bízza.

 

Az alig három éve elhunyt Bogáti Péter általam olvasott ifjúsági regényeit áthatotta a tanítás és a tanulás vágya – nincs ez másképp ebben az esetben sem. Hősei éppen ezért lehetnek könnyen példaképek, hiszen nemcsak a szívük, de az eszük is a helyén van. Szereplőin keresztül hosszú részeket szentel egy-egy kérdésnek; történelmi, irodalmi, geológiai vagy éppen nyelvtani ismereteket szerezhetünk az olvasás által. Igaz, ezek a részek néha túlzottan részletesek, már-már didaktikusak, de megbocsátjuk neki, hiszen nem felejtkezik el mellette az izgalmas cselekményszövésről és a szimpatikus hősükről sem.

 

Hiszen kapunk öt fiatalembert, akik egy-egy ma már inkább kihalófélben lévő típust testesítenek meg: Vedres a megfontolt vezető, Gömböc a jólelkű, Tojás a talpraesett, Márki az okos és Gőgös a sértődős, akiket könnyű szeretni, hiszen fiatalok, lelkesek és nem rettennek meg semmitől, de nem hiányzik belőlük a lovagiasság és a becsületesség sem – ideális példaképek az ifjúság számára. Mellettük a felnőttek nem nagyon rúghatnak labdába, de pár jelenetük alatt őket is egyszerű megkedvelni, mert pontosan jellemzett alakok.

 

De mit érne ez az egész, ha a tanulás közben unatkoznánk? Szerencsére erre nem kerül sor, hiszen írónk mindent megtesz ennek elkerülésére. Van itt hajós kaland, templomi kutatás, hegymászás, barlangi fogócska, közben bejárjuk az egész Balatont, nemcsak a leghíresebb tájait, de apróbb falvait is. Közben szinte érezzük a napsütést, a fák illatát, halljuk a víz csobogását vagy éppen a visszhang válaszát, de megízlelhetjük a jó borokat is. Annyit muszáj megemlítenem, hogy az oktató részek néha megakasztják az eseményeket, nem annyira gördülékeny a szöveg, mint a folytatás esetében, de ezt lehet, hogy már csak az én öregedő, szőrösödő szívem mondatja velem. De csak az utolsó lapokig éreztem ezt, ott ugyanis menthetetlenül elkezdtek potyogni a könnyeim, mert nincs is felemelőbb annál, mint amikor észrevétlenül találunk kincset, ám egyáltalán nem olyat, mint vártunk. De ennél többet vétek lenne elárulni, javaslom, ezt mindenki maga fedezze fel!

 

Kedvesen idejétmúlt Bogáti világa, egy olyan Magyarországot mutat be, amely talán sosem létezett, de olyan jó belegondolni, hogy talán mégis. Hogy voltak olyan tanárok, akik tényleg elhivatottan akartak tanítani és erre lehetőségük is volt, és voltak olyan diákok, akik tanulni szerettek volna. És a világ is támogatta őket ebben, a felnőttek tudtak szurkolni egy ilyen kalandnak és segítették hőseinket. Úgy tűnhet, mintha kicsit szomorú lennék, pedig remélem, hogy a kötet megtalálja most is a közönségét, és vannak olyanok, akik éheznek a nemes kalandokra. Mert a regény szórakoztató és szeretnivaló minden ódivatúsága és lassúsága ellenére, így nemcsak a nosztalgiára vágyóknak adhat élményt, hanem minden ifjú és kevésbé ifjú új olvasójának.