Főkép

A posztapokaliptikus történetek meglehetősen divatosak manapság, pedig legalább olyan izgalmas (ha nem még izgalmasabb) egy olyan időszakról írni, ami közvetlenül megelőzi az elkerülhetetlen (olyannyira, hogy a pontos dátum is ismert!) világvégét. Nem lehet megkerülni, eltolni, talán csak előrehozni - egyéni értelemben. Az emberi elme és lelkület nehezen dolgoz fel egy ilyen helyzetet: sokaknak egyáltalán nem is sikerül, és a könnyebbnek tűnő utat választják. Mások mindent megtesznek, hogy a hátralévő időt a lehető legintenzívebben használják ki, mondhatni bármilyen áron - főleg, ha azt a bizonyos árat úgysem kell majd soha megfizetni…

 

Ebben a környezetben, ahol a legtöbben a bakancslistáikkal vannak elfoglalva, ahol már az alapellátás is akadozik, a szolgáltatók sem tudják fenntartani vállalt feladatukat, még mindig vannak, akik, ki tudja miért, mégis lelkiismeretesen tovább dolgoznak, nem törődve azzal, mi (nem) lesz a jövőben. Ma ma van, és amit el kell végezni, azt el kell végezni - miért kéne ezt befolyásolnia egy olyan apróságnak, mint egy, a Föld felé száguldó, több kilométer átmérőjű aszteorida? Henry Palace is azon kevesek közé tartozik, akik nem adták fel választott hivatásuk lelkes gyakorlását, különösen, mivel osztályelső akadémiai eredménye után a jól megérdemelt nyomozói kinevezésre reménye sem maradt volna a világvége előtt - egy korai nyugdíjazását kérő kolléga megüresedett helye teremtette meg a lehetőséget számára. Ráadásul a rengeteg, egyre inkább hétköznapinak számító öngyilkossági ügy közt egy gyanús esetre is bukkan, aminek akkor is utána akar járni, ha ez lesz az utolsó eredménye az apokalipszis bekövetkeztéig…

 

Próbáljuk meg elképzelni, milyen különleges kihívásokkal kell megközdenie a fiatal nyomozónak! Meg kell győznie a kollégáit, hogy egyáltalán gyilkossági esetről van szó, van értelme nyomozást kezdeni. Mégis ki akarna gyilkolni, mikor már csak pár hónap van hátra a világból? Ki akarná kockáztatni, hogy ezt a kevés hátralévő időt is börtönben töltse? Ha egyáltalán elindul a nyomozás, hogyan lehet bármit is kideríteni, ha az internet az utolsókat rúgja, térerőt csak véletlenszerűen lehet itt-ott találni, és még a rendőrségi laborban sem maradt más, csak egy asszisztens?

 

Mindemellett Henry Palace-nak is van civil élete, egy nem preapokaliptikus világban is problémás húga, egy beteg édesapja, aki talán szerencsésnek is mondható, hiszen fel sem feltétlenül foghatja már, mi zajlik a külvilágban. A nyomozó szemén keresztül ismerhetjük meg ezt a furcsa világot, egy olyan szemszögből, amely meglehetősen őszinte, mégsem a végletekig kíméletlen. Valahol irigylem Hank lélekjelenlétét, kitartását, azt a valamit, ami dolgozik benne és hajtja előre. Általában szeretem beleképzelni magam egyes karakterek helyzetébe olvasás közben, de most ez kifejezetten nehéz feladatnak bizonyult - úgy vélem, nem is lehet egyszerű senki számára, hiszen az emberi fajt alapvetően nem ilyen anyagból gyúrták.

 

Nem kis feladatra vállalkozott Winters, de valami olyan csodálatos hangulatot, átélést tudott vinni a regényébe, ami egészen lehengerelt. Nem csupán a nyomozói munka nehézségeinek taglalása sikerült kifejezetten jól, hanem úgy általában az apokalipszis előtti világ bemutatása a hatalmasoktól egészen a legegyszerűbb emberekig - és bőven látom még a további kiaknázatlan lehetőségeket. Ritkán fordul elő, hogy egy regény annyira képes beszippantani, hogy szinte egy ültő helyben elolvassam. Az a fajta magas minőségi színvonalat képviselő szórakoztatás ez, ami meggyőzheti a kétkedőket, hogy a szórakoztató irodalom nem a silány minőségű művek szinonímájaként kezelendő kategória, hanem egy másik műfaj, amiben semmivel nem számít kisebb teljesítmények igazán jót alkotni. Nem túlzok, amikor azt mondom, tűkön ülve várom Henry Palace nyomozó további kalandjait, és már most azt kívánom, bár egy kicsivel több lenne hátra a világvégéig…

 

Részlet a regényből